15. fejezet - Smaragd kristály

Sziasztok!
Tudom, hogy előbbre ígértem a fejezetet, de így jött össze. A következő fejezetet nem tudom, hogy mikor lesz kész, lehet, hogy szünetelni fog a blog egy kicsit, de nem ígérek semmit. Viszont mindenképpen folytatni akarom. 
Na de itt a fejezet, remélem, tetszeni fog Nektek! 

(Becky szemszög)

Reggel én ébresztettem mindenkit szokás szerint. Most viszont nem Amy okozta a kihívást számomra, hanem Cathy. Mikor végre sikerült kiráncigálnom az ágyból, és úgy látszott, hogy meg tud állni a saját lábán, elengedtem. Hiba volt. Mégsem tudott megállni. A kemény földön próbált visszaaludni, de amikor megérezte Amy zoknijának a szagát, amire olyan kényelmesen rátette a buksiját egyből magához tért. Nem csodálom, hogy ilyen álmos. Amikor éjszaka hajnali háromkor felébredtem még üres volt az ágya. Nem tudom, mikor jött vissza, mert két másodpercen belül visszaaludtam. Ez a két másodperc elég volt arra, hogy megnézzem az órát, meg hogy konstatáljam magamban, hogy Cathy nincs a helyén. Megkérdeztem tőle, hogy hol járt.

-         Találkám volt Sebbel. – mondta elsötétült arccal. Hát, úgy látszik, nem sikerült valami jól az a találka.

Szerencsénkre, vagyis inkább Cathy szerencséjére az első óra mágiatöri volt, így aludhatott egy órát. Szükség is volt rá, mert McGalagony jól megizzasztott minket a második órában. Viszont volt eredménye. Sikerült Siriust félig átváltoztatnom kacsává. A félig azt jelenti, hogy kitollasodott, csőre nőtt és szüntelenül hápogott. McGali hamar visszaváltoztatta, pedig olyan jól álltak neki azok a tollak.

Ebéd után már csak egy bűbájtanunk volt, este meg kviddicsedzés. Most kivételesen Lily és Amy is elkísért minket, pedig nem nagyon rajonganak ezért a sportért. Lily inkább Potter miatt nem szereti, mert állandóan teszi neki a nagymenőt, szinte félpercenként elkapja a cikeszt.

Amyék leültek a lelátóra, Lily még könyvet is hozott magával és azt kezdte volna el olvasni, de Amy nagy nehezen elvette tőle, szegény rendesen ki is fáradt, egyenként kellett lefeszegetnie Lily ujjait a könyvről. Könyv híján kénytelen volt Amyvel beszélgetni, na meg minket figyelni.

Pár kör bemelegítő futással kezdtünk, újabban ez Potter mániája. Fuss, amíg ki nem leheled a lelked! Igaz, hogy csak pár kört kellett futnunk, de eléggé nagy a kviddicspálya, így egy kicsit már gázosabb. Még szerencse, hogy Cathyvel majdnem minden nap futunk, úgyhogy simán lefutottak azt a néhány kilométert, igaz egy kicsit elfáradtunk. Na jó, az az igazság, hogy a végére majd kiköptük a tüdőnket, de persze csak azért, mert az utolsó fél kört végigsprinteltük. Mindig ezt csináljuk, de versenynek nem igazán lehetne mondani, mivel állandóan egyszerre érünk be a célvonalba.

Rajtunk kívül még Black meg Potter bírta jól a futást, a többiek majd meghaltak. Rick, az örző, már négykkézláb tette meg az utolsó métereket, míg a két hajtó, Matt és Zack jóval a cél előtt kibuktak, a földön fetrengve gyakorolták az egyenletes légzést, ami nem ment valami jól.

Mikor végre mindenki összekaparta magát nagyjából, felszállhattunk a seprűre. Elfoglaltuk a szokásos helyünket, aztán megkezdtük a gyakorlást. Zack, Matt meg én próbáltuk kicselezni Ricket, ami nem igazán sikerült, mivel a két hajtótársam majd ledőlt a seprűről a fáradtságtól, szóval csak magamra számíthattam. Így is sikerült bedobnom az első fél órában nyolc gólt, ami baromi jó teljesítmény, tekintve hogy a két srác békésen alukált a seprűjén. Amíg Potter le nem ordította a fejüket. Utána már próbáltak részt venni az edzésben, bár így sem voltak nagy hasznomra.

Potter nagyban játszotta „A cikeszelkapó-királyt” Lily előtt, aki csak azért sem volt hajlandó odafigyelni rá. Legalábbis nagyon próbálkozott, de elég nehéz arra nem figyelni, hogy az orrod előtt kapkod valaki egy kis aranylabda után. Szegény csaj.

Cathy és Black lelkesen terelgették a két gurkót, ügyelve, hogy ne nagyon másszanak ránk az agresszív golyók. Egyáltalán nem voltak fáradtak a futástól, viszont nagyon nem gyakorolhatták az élő célpontra célzást, ugyanis abban nagyon jók, és akkor biztos, hogy valamelyikünk a gyengélkedőn köt ki. Jobb esetben…

Catherine-nek viszont nagyon máshol járhattak a gondolatai, mert nem vette észre a Potter felé száguldó gurkót. Black Zackről szedte le a másik labdát, így ő se látta. A fekete labda megállíthatatlanul süvített a fiú felé. Rákiáltottam, hogy figyelmeztessem, de ezzel csak azt értem el, hogy megfordult, így elölről kapta el a fejét a gurkó. A labda lendülete lesodorta a seprűről, és a gravitáció megtette a hatását. Ájultan zuhant a föld felé. Ekkor olyan történt, amire egyikünk se számított. Lily felsikított, felpattant a lelátóról és rémülten emelte a kezét Potter felé, mintha így megfoghatná.

Túl messze volt Potter mindenkitől, egyikünk se tudott volna odarepülni, hogy elkapja. Tehetetlenül néztük, ahogy mindjárt becsapódik a földbe. De mégsem csapódott be, legalábbis nem úgy ahogy illett volna ötven méter zuhanórepülés… - öhm, inkább zuhanás repülés nélkül - után. Puhán érkezett a fűre, ami besüppedt alatta, mintha puha takaró lenne. Fogadni mernék rá, hogy olyan érzés lehetett Potternek, mintha lehuppanna egy takarókkal teli ágyra. Csak éppen jó pár méter magasról. Kár, hogy ebből ő semmire sem emlékezett, mert teljesen kiütötte a gurkó. Lilyre néztem, és még ilyen messziről is lehetett látni, hogy zölden világít a gyűrűje.

Pár másodperc múlva egymás után landoltunk Potter mellett, Lily meg Amy pedig futva közeledett felénk. Körbevettük Jamest, Cathy le is térdelt mellé, míg mi csak ijedten álltunk. Amy meg Lily is lefékeztek mellettünk, Lily rémülten a szája elé kapta a kezét, amikor meglátta James fejénél gyűlő kis vértócsát.

-         Valaki adjon egy zsepit vagy egy kendőt, vagy valamit! – mondta Cathy, mire letérdeltem mellé és a kezébe nyomtam egy halom zsepit, igaz nem tudtam mire vélni a fene nagy segítőkészségét. Ki nem állhatta Jamest, most meg ápolónőt játszik.

Letörölte a fejéről a vért, gondolom hogy láthassa a sebét. Ami nem volt túl nagy, kb. egy centi hosszú nem mély seb volt, ami már most elkezdett dudorodni. Szép kis púpja lesz, az biztos.

-         A seb nem vészes, viszont biztos kapott legalább egy enyhe agyrázkódást. – mondta ki Cathy a diagnózist.

-         Nem is tudtam, hogy értesz a gyógyításhoz. – csodálkoztam, de nemcsak én.

-         Néha magamnak kellett begyógyítani a sebeimet. – jelentette ki. Ekkor James karja megmozdult, aztán a szája is. Elkezdett nyöszörögni, aztán a fejéhez akart kapni meg felülni. Cathyvel együtt visszanyomtuk a földre. Nem hinném, hogy most jót tenne neki a mocorgás. Még mindig nyöszörgött, mintha mondani akarna valamit, de nem sikerült neki valami értelmesen nyöszörögnie.

-         Lily… - nyögte ki végül. Az említett meglepődött, aztán rögtön lehuppant szívszerelme mellé. Na, ha ezek most nem jönnek össze, lenyelek egy békát. Na jó, azt talán azért mégsem…

-         Itt vagyok, James. – mondta Lily a sírás határán és megfogta James kezét.

-         Oké, örülünk, hogy így egymásra találtatok– mondta felállva Cathy -, tényleg, tökre romantikus, de fel kéne vinni a gyengélkedőre, mielőtt még a nagy romantikázás közben tényleg kipurcan.

Ez megtette a hatását, mindenki felébredt a kábulatból és végre megmozdultak. Zack elővarázsolt egy hordágyat, Sirius meg Rick pedig óvatosan rátették a nyöszörgő Jamest és emelték is fel a hordágyat, mire James kieresztette a rókát. Végül nagy nehezen elindult a díszes menetünk a gyengélkedő felé. Tisztára olyanok voltunk, mint egy halotti menet. Sirius halálra vált arccal, Lily szintén, görcsösen szorította még mindig a srác kezét. Talán csak Cathy vágott tök közömbös arcot.

Nagy nehezen megérkeztünk a célunkhoz, Madam Pomfrey már meg sem lepődött. Majdhogynem állandók voltak a kviddicsbalesetek, rendesen szidta is a veszélyes sportot. Fél perc alatt begyógyította a sebet, az agyrázkódás már nem ment olyan gyorsan. Az mondta, bent kell maradnia egy-két napig, aztán kiparancsolt mindenkit, mondván nem hagyjuk pihenni a beteget.

(Cathy szemszög)

A hálóteremben feküdtem az ágyamon a plafont bámulva. Úgy látszik, mostanában ez a szokásommá vált. Lilyt nagyon megviselte ami Potterrel történt, Amy is látta ezt, előre is engedte fürödni, pedig újfent ki se lehet rángatni a fürdőszobából, mióta irányítani tudja a vizet. Ha Lilynek nem jön elő ma a kristályának az ereje, nagy eséllyel Potter nem éli túl a napot. Igaz, ez részben az én hibám, mert nekem kellett volna figyelni arra a gurkóra. Most bűntudatomnak kéne lennie, vagy mi, nem? Viszont nem érzek semmit, bűntudatot meg pláne nem. Ő is figyelhetett volna jobban, nem az én hibám. Valami eszembe jutott, azért nem figyeltem oda.

Támadt egy zseniális ötletem, csak az a gáz vele, hogy van egy kis hibája. Egy létfontosságú hibája, amire egyelőre még nem találtam megoldást.

Beckytől kaptam a szülinapomra egy jópofa elég hírhedt ingát, amiről kiderült, hogy a légynek se árt. Viszont meg lehet vele keresni dolgokat. Megkereshetném vele azt a vackot, amiért ebbe az átkozott kastélyba küldtek. De most jön a bibi. Kell lennie nálam valaminek, ami a keresett tárgyhoz kapcsolódik. De honnan szedjek valamit, ami egy évszázadokkal ezelőtt eltűnt kőhöz kapcsolódik? Még csak nem is látta senki legalább kétszázötven éve.

Lily végzett a fürdőszobában Amy meg rögtön átvette a helyét. Lily lerángatta Beckyt a gyengélkedőre meglátogatni Pottert, így egyedül maradtam. Amit nem is bántam. Elővettem a bőröndöm titkos rekeszéből az ingát. Egy próbát megér. Törökülésbe ültem és az ingára meredtem, miközben a keresett dologra gondoltam. Nem történt semmi. Dühösen visszadobtam a bőröndömbe. Gondoltam, hogy nem fog sikerülni, de azért elkeserített a kudarc.

Mikor Amy is kijött a fürdőszobából én vetettem be magam. De nem fürdés céljából. Rátámaszkodtam a mosdókagylóra és belenéztem a tükörbe. Hosszú sötétbarna hullámos hajam kiemelte az arcom sápadt fehérségét. Nagyon sötétbarna szemeim most feketén fénylettek, remény csillogott bennük. Remény, hogy az emlékekből talán megtudhatok valamit a szüleim haláláról.

 Levettem a tekintetem a tükörképemről és leguggoltam. Kioperáltam az egyik csempét a helyéről, és megpillanthattam az alatta lapuló kis üvegcséket. Kiszedegettem őket és szemügyre vettem a csap felett. Hiba volt. A csapból nagy erővel spriccelni kezdett a víz, és pont eltalálta a kezemet. A tizenhat üvegcsének kábé a fele a levegőbe repült, aztán összetört a kövön, az emlékek pedig elpárologtak belőlük. A kurva életbe!

Amy meg Becky bejött a fürdőbe a csörömpölésre. Ahogy megláttam Amy arcát, tudtam, hogy ő volt. Becky pedig meglátta az üvegszilánkokat a padlón, a maradékot épen a kezemben, meg a paprikavörös arcomat. Utóbbinak hatására megpróbálta elrángatni előlem Amyt, attól tartva, hogy puszta kézzel fojtom meg. Nem sok híja volt, hogy megtegyem.

-         Sajnálom, nem akartam, véletlen volt, esküszöm! – mentegetőzött Amy. Nem igazán figyeltem rá, dühösen kivágtattam az ajtón félrelökve őket, ki a hálóteremből, a klubhelyiségből, az üres folyosókon baktattam tovább.

Ez nem lehet igaz! Ha az összetört emlékekben volt benne a szüleim gyilkosa, esküszöm, hogy kinyírom Amyt!

Dühösen kóvályogtam a folyosókon, miközben megszámoltam a maradék üvegcséket. Csak kilenc élte túl az incidenst. Szuper… Bementem az utamba eső első mosdóba, aztán észrevettem, hogy nem egyedül vagyok. Egy hollófekete hajkoronát viselő csajt pillantottam meg a klotyóknál ugrándozni. Egy varangy után. Még hátulról is felismertem Bellatrixot, de mi a francot keres egy klotyóban egy varangyos béka után ugrándozva?

Mikor a varangy felém vette az irányt Trixie is felém fordult, és azonnal pálcát rántott, amint meglátott. Szép kis fogadtatás. A varangy megérezte, hogy a támadója most másra figyel, és gyorsan kiugrándozott a mosdóból. Zsebre raktam a kezem. Ezzel elrejtetem előle az emlékeket és megfogtam a pálcámat.

-         Nocsak, drága Bellatrix, kiengedtek a gyengélkedőről? – kezdtem gúnyosan. – Csak nem meggyógyultál az agyrázkódásodból? – kérdeztem, mert mint kiderült egy jó kis agyrázkódást okoztam neki, amikor leütöttem azzal a könyvvel. Tettetve elgondolkoztam. – De hogy lehetett agyrázkódásod, ha agyad sincs? – na, erre még jobban felkapta a vizet.

-         Ezerszer megbánod, te átkozott némber, hogy kezet emeltél rám! – kiáltotta dühösen.

-         Bocsi, de én nem kezet, hanem könyvet emeltem rád, ha nem emlékeznél. – javítottam ki

-         Crucio! – kiáltotta el magát, mire én előkaptam a pálcám és magam elé emelve egy színtelen pajzsot idéztem meg, amibe nagy durranással csapódott be a tiltott átok. Viszont az átok egy része túljutott a pajzson, éles késként hasított belém, és éreztem, hogy összetörik még pár emlék a zsebemben. Hát, kisanyám, ezt nem kellett volna.

-         Ejnye, nem szabad ilyen csúnya átkokkal játszani, még a végén megsérül valaki… - mondtam neki rosszallóan rázva a fejemet. Bellatrix megdöbbent, hogy ki tudtam védeni az átkát, de hamar összeszedte magát. Szerencsétlenségére én megelőztem. A falhoz szegeztem, láthatatlan erő nem hagyta, hogy lecsússzon a földre, meg hogy használja a pálcáját. Oda léptem hozzá és megfogtam az állát, hogy ne tudja elkapni a tekintetét. Pár centiról suttogtam neki a szavakat.

-         Soha, megértetted, soha ne húzz újat egy Drake-kel! Felfoghatnád végre, hogy kettőnk közül nem te fogsz győztesen kikerülni. Pláne nem élve… – nem tudom, milyen volt a tekintetem, de halálfélelem kúszott a szemébe. Gyanítom, hogy az én szememben meg vagy szikrázó düh, vagy gyilkos tekintet volt, de gyanúsabb, hogy inkább mindkettő egyszerre.

Végighúztam a pálcám hegyét az arcán, véres csíkot húzva vele. Kábé öt centi hosszú sebet csináltam az arcára. Fájt neki, de nem adott ki egy árva pisszenést se. Elengedtem, és hátrébb léptem tőle. Lecsúszott a falon, aztán rákjárásban kezdett sprintelni az ajtó felé. Amikor odaért felpattant, és még mielőtt kilépett volna a mosdóból még visszaszólt.

-         Ezt még megkeserülöd!

-         Ezt mintha már hallottam volna. Találj ki valami újat! - kiáltottam utána.

Kivettem a zsebemből a maradéknak a maradék emlékét. Csak három darabot találtam épen. A francba, összetört hat emléket!

Elindultam a csapok felé. Félúton egy reccsenést hallottam a lábam alól. Lenéztem, és egy összetört tyúktojást láttam a talpam alatt. Ez meg hogy a fenébe került ide? Áh, mindegy, nem is érdekel. Odamentem az egyik mosdókagylóhoz és megengedtem a vizet. Amikor hozzáértem a csaphoz - amire egy kis kígyó volt rávésve -, hogy eltekerjem, furcsa bizsergést éreztem, ahol hozzáért a kezem.  Nem igazán törődtem vele, tekertem még egyet rajta, hogy vastagabb sugárban folyjon a víz, aztán megmostam az arcom, hogy egy kicsit megnyugodjak. Nem nagyon használt. Bezártam az ajtót, elővarázsoltam egy merengőt és elmerültem az emlékekben.

14. fejezet - Beszélgetések

 Sziasztok! 

Meghoztuk a fejezetet, kicsit hosszú lett, így ketté szedtük, majd nem sokára jön a másik fele is. Reméljük tetszeni fog, a 16. fejezettel lehet hogy kicsit késni fogunk, mert épp a Balatonon nyaralunk, nem nagyon jut időnk most írni. Egyenesen Zamárdiból rakjuk fel Nektek a fejezetet. :) Pár nap múlva jön a következő is, bízunk benne hogy elnyeri a tetszéseteket. 

"Szívás, ha már annyit hazudtál, hogy ha igazat mondasz, nem hiszik el."

Csendesen elterülve a földön köhögtük ki magunkból a vizet. Nagyon hasonlíthattunk egy csapat fekete taláros bőrig ázott mókusra… A hullám már teljesen eltűnt, és a vízszint is csökkenni kezdett. Ránéztem Amyre, és láttam, ahogy a karkötőjében lévő zafír kristályok lassan kialszanak…

 - Mi volt ez az egész? – kérdezte Lily. Egy üres teremben ültünk két egymás mögötti padon egymással szemben. Már elég régóta nem használhatták ezt a termet, mivel mindenen centi vastagon állt a por, pár pad romokban hevert a földön, az egyik ablak pedig be volt törve. Kintről hűvös levegő áramlott be, de az a kis lyuk nem tudta lehűteni az egész termet, csak kellemesen hűvössé tette. Én voltam az egyedüli a teremben, aki tisztában volt vele, hogy mi zajlott le az előbb. De nem akartam nekik rögtön elmondani, had izzadjanak egy kicsit.

-         Előbb mond el, Amy, hogy mi történt pontosan. – pillantottam a lányra. Visszaszívta a kérdését, miszerint inkább én bökjem ki, hogy mi volt ez, aztán nekiállt beszélni.

-         Mikor eljöttem a gyengélkedőből Remus sebeit már félig begyógyították. Nagyon megijedtem, hogy valami komoly baja esett. A fenébe, majdnem felrobbantottam! – a kezébe temette az arcát. Lily átölelte és vigasztalóan simogatta a hátát. Egy perc kellett mire összeszedte magát, aztán tovább mondta. – Lejöttem ide, aztán beszaladtam a mosdóba. Haragudtam magamra, amiért egy ilyen nagy rakás szerencsétlenség vagyok, ráadásul közveszélyes is. – letörölt az arcáról egy könnycseppet. Most már nem volt dühös, csak elkeseredett. Meg tudom érteni, hiszen nem mindennap robbantja fel majdnem az ember az egyik barátját. – Aztán az összes csapból folyni kezdett a víz, pedig volt bent vagy tíz belőle. Végül már mindenfelé spricceltek. Azt kívántam, bárcsak elsüllyednék azért, amit csináltam, a víz pedig egyre több lett, én meg nem is törődtem vele, dühös voltam magamra. Úgy tűnt mintha a haragommal együtt növekedne a vízszint. Mikor észrevettem, hogy mi történt, már nem tudtam semmit csinálni ellene. Akkor jelent meg az a hatalmas a hullám, a többit meg már tudjátok. Fogalmam sincs, hogy honnan jött ennyi víz, mert az összes nem jöhetett a csapokból, az száz. – elmosolyodtam, a többiek meg gyanakodva néztek rám.

-         Ugye te tudod, hogy mi történt? – kérdezte Becky.

-         Igen, tudom. – mondtam lassan.

-         Micsoda? – kérdezték egyszerre. Nagyon mulatságos volt őket nézni, ahogy a kíváncsi tekintetükkel szuggeráltak engem, hogy mondjam már.

-         Bökd már ki! – fakadt ki Becky. Ahelyett, hogy szót fogadtam volna neki egy újabb kérdést tettem fel Amynek.

-         Láttál valami furcsát a karkötődön? – elgondolkozott az égkék színű köveket nézve a karkötőjében, arcán hitetlenség tükröződött. Ellenben Becky és Lily arckifejezésükből ítélve megvilágosodtak.

-         Úgy láttam, hogy fénylenek, de azt hittem, hogy káprázik a szemem.

-         Azt akarod mondani – kezdte lassan Lily -, hogy ez az a meglepetés ereje azoknak az ékszereknek, amit a szülinapunkra adtál? A zafír karkötő, ónix fülbevaló, rubin nyaklánc és smaragd gyűrű? Ez az a meglepetés képesség, amit nem akartál elárulni?

-         Eltaláltad. – vigyorogtam. Amy arca felderült, ámulva nézte a karkötőt. Becky csalódottnak tűnt, hogy nem nála jelentkezett először az ónix kristályának a képessége.

-         Ez pontosan mit jelent? – Lily még mindig gyanakvó volt, nem bízott benne, hogy nem lehet semmi bajunk az ékszerektől, amit én adtam nekik. Meg is értem, hiszen egy hatalmas hullám csapott minket telibe. De szerencsére már nem voltunk ázott mókusok, megszárítottuk a ruhánkat egy pálcaintéssel.

-         Azt jelenti, hogy Amy teljes mértékben uralni tudja a vizet, ha eleget gyakorol, és mindezt akár pálca nélkül. – mindannyian eltátották a szájukat. Mondtam már, hogy így rendkívül mulatságosak? Vissza kellett fognom a röhögésem.

-         Mi is uralni tudjuk majd a vizet? – kérdezte Becky.

-         Nem, ti majd egészen mást fogtok tudni csinálni, valószínűleg a többi elemhez lesz köze. Már mondtam, hogy nem tudom, mikre képesek a kövek, mivel eszméletlen régiek, és egyetlen feljegyzést találtam csak róluk, abból meg nem derült ki valami sok.

-         De honnan tudod, hogy nem veszélyesek? – Lily szigorú arcot vágott, azt mutatva, hogy rögtön elvinné egy tanárnak az ékszereket, ha valóban veszélyesek.

-         Megvizsgáltam őket, éreztem volna, ha veszélyesek lennének.

-         És ha mégsem? Például honnan tudod, hogy nem szabadulnak el a varázserejük?

-         Ez csak rajtatok múlik.  Nem veszélyesebb a saját varázserőtöknél. Az is ugyanúgy elszabadulhat, mint a kristályoké.

Lilynek nem volt ideje válaszolni, mert hirtelen kivágódott az ajtó, és a tekergők rontottak be rajta. Elég hamar megtaláltak minket.

-         Ti mi a frászt csináltatok, úszni lehet a folyosón! – Black leült egy padra, levette a cipőjét, és kiöntötte belőle a vizet. Ha legalább egy liter nem volt benne, akkor semennyi. Nem véletlenül ültünk a padok tetején. Pettigrew ordítozva rohangált körbe-körbe egy vérszomjas aranyhallal a kezén, akinek feltett szándékában állt belekóstolni a fiúba. Hogy a francba került ide egy hal?! Valószínűleg a többiek fejében is ez fordulhatott meg, mert meghökkenve meredtek a piciny halra, aminek a vérszomja nem egyezett meg a méretével. Végül Remus indult oda neki segíteni – mármint Pettigrewnak, ugyanis a kettő közül inkább a fiú szorult segítségre. A hal köszöni szépen, rendkívül jól van a himbálódzó ujjon. Mert ugye Pettigrew össze-vissza csapkodott a kezével, hogy lerázza magáról, ami végül sikerült, szegény Remust majdnem agyon is csapta a repülni tanuló pikkelyes. Szerintem Remusnak el kéne mennie jó messzire tőlünk, hogy biztonságban tudja magát. Kábé ezer mérföld megteszi. Egy napon kétszer is veszélybe került; először egy erősen savas hatású főzet ömlött rá, utána meg majdnem agyoncsapja egy véraranyhal a haverja jóvoltából.

-         A francba, otthon hagytam a horgászbotomat! – fakadt ki Potter nagyot rúgva az aranyhalba, aki most Blacken kötött ki. Jó rugás, gratula, dicsértem meg magamban Pottert, bár hangosan semmi pénzért nem tenném. A srác még mindig a horgászbotját hiányolva ült le a mellettünk lévő padra figyelmen kívül hagyva a haverját, aki éppen most ugrándozott el előttünk az aranyhallal a fülén.

Remusnak lett először elege. Elővette a pálcáját, aztán felszárította az összes vizet, a vérhalat meg kihajította az ablakon. Pedig még igazán hagyhatta volna lógni egy kicsit Black fülén…

Megpróbáltuk beetetni a tekergőket azzal, hogy kiáradt a mosdó. Nem nagyon vették be. Ő bajuk. Az igazat akkor sem fogjuk nekik elmondani. Remus megnyugtatta Amyt, hogy tényleg semmi baja nincs, még át is ölelte a lányt, hogy teljesen lehiggadjon. Jó neki. Én nem ölelést kaptam. Sokkal rosszabbat. Az ölelésnél volt rosszabb, máshoz képest elenyésző rossz volt, nekem egy kicsit mulatságos is. Igazából jót nevettem magamban rajta. Így hangzott:

-         Tudom, hogy valamit eltitkoltok, és ki fogom deríteni. Főleg te nem tetszel nekem, Drake, te meg a kis bátyókád. Valami itt nagyon bűzlik, és én rá fogok jönni, aztán repültök a suliból.

Mindezt Potter mondta. Majdnem mondtam neki, hogy ő sem tetszik nekem, és az egyetlen ami itt bűzlik, az a szája, és jó lenne ha nem rá lehelné a gyenge kis fenyegetéseit. Meg nem én fogok repülni a suliból, hanem mindjárt ő ki az ablakon a vérszomjas halacska után. Mégsem mondtam neki. Óriási önuralom kellett hozzá, hogy végül csak annyit mondjak, hogy valamit nagyon elnézett, és jobb lenne, ha végre leszállna rólam, mert kezd rohadt idegesítő lenni. Erre válaszolt is volna, de Black jött oda hozzánk egy szál tavirózsával, amit nekem adott. Honnan a fenéből jönnek ezek a tavi cuccok? A véraranyhal, most meg ez. Nagyon remélem, hogy ez nem vértavirózsa, mert akkor lenyomom Black torkán. Azon kívül, hogy pengeélesek voltak a szirmai, nem tűnt veszélyesnek, de azt hiszem az ujjamnak erről más volt a véleménye. A rózsa követte az aranyhalat az ablakon keresztül.

A nap hátralévő részében nem találkoztunk a tekergőkkel, valahol messze tőlünk randalírozhattak. Amy egész végig egy pohár vízzel játszott. A vödröt nem engedtük neki, nem akartunk még egyszer bőrig ázni. Mystic viszont szuperül eljátszott a lebegő vízbuborékokkal, addig, amíg rá nem ömlött az egész pohár a „játékával” együtt.

***

A sötét plafonra bámulva feküdtem az ágyamon. Nem bírtam elaludni. Három nap telt el azóta, hogy betörtünk az igazgatói irodába. Az ügy kezdett elfelejtődni, bár még mindig sokan beszéltek róla. Dumbledore nem tett semmit azért, hogy kiderítse, ki volt. Lehet azért, mert tudja? Ebbe még belegondolni sem mertem. Csak az nyugtatott meg, hogy semmi bizonyítéka sincs ellenünk, és így senki sem hinne neki. Jó, ez azért nem teljesen igaz, de legalább nem tudná ránk bizonyítani. Hacsak Becky nem köp. Akkor leszek csak igazán nagy bajban. De nem hiszem, hogy köpne, legalábbis eddig nem tette meg, és jól játszotta az ártatlan és mit sem tudó diákot, néha talán még jobban is, mint én, ami nagy szó. 

Már nagyon meg akartam nézni azokat az emlékeket. Tudni akarom, ki ez a Tom Denem, ki nyitotta ki a kamrát, és ki ölte meg a szüleimet. És talán a szüleim benne vannak azokban az emlékekben, talán láthatom őket újra. Semmire nem emlékszem belőlük, még a hajuk vagy a szemük színére sem, és ez nagyon bosszantott. Alig vártam, hogy megtaláljam a gyilkosukat, hogy aztán láthassam, ahogy kihuny a szemében a fény. Én akarom kioltani azt a fényt. Már soha többé nem láthatom őket élve, és ezt muszáj megbosszulnom.

És még tejesítenem is kéne a feladatomat, ami miatt eredetileg itt vagyok, de fogalmam sincs, hogy találhatnám meg azt a vackot, mintha tűt keresnék a szénakazalban.

Felkeltem az ágyból. Tudtam, hogy úgyse bírnék elaludni a kényelmes ágyamban fetrengve, így inkább teszek egy sétát, hátha az segít. Holnap mindenképpen meg fogom nézni az emlékeket… vagy inkább ma, mivel elmúlt éjfél. 

Céltalanul bolyongtam a folyosókon. Azon a folyosón, ahol épp sétáltam nem voltak festmények, csak pár mennyezetig érő ablak, amin át a hold gyenge fénye próbált betörni kicsit világosabbá téve a helyet, bár még így is szörnyen sötét volt. De nekem ez a kis fény is lehetővé tette, hogy mindent tökéletesen lássak. Imádom, hogy látok a sötétben, ami bazinagy előnyt jelentett más vakoskodókkal szemben. A cipőm sarka tompán kopogott a köveken, szinte némán, és ezen a hangon kívül síri csönd honolt a kastélyban. Pedig nem voltam egyedül. Amint kiléptem a klubhelyiségből követni kezdett valaki. Valószínűleg hangtompító bűbájt tett a cipője talpára, ezért nem hallottam a lépteit, viszont megéreztem a jelenlétét. Mindig megérzem, ha valaki figyel engem, és ez most a kihalt folyosón kifejezetten idegesítően hatott rám. Nem is inkább az, hogy követ valaki, hanem hogy a néma csöndben még inkább felerősödve éreztem ezt, és nagy akaraterő kellett hozzá, hogy ne forduljak hátra és átkozzam meg. Ez nem valami bűbáj, vagy különleges képesség, egyszerűen csak megérzem, ha figyelnek vagy követnek. Olyasmi, mint egy hatodik érzék. De fogalmam sem volt róla, hogy ki tüntet ki ennyire a figyelmével, bár lett volna pár tippem. Hirtelen megálltam egy ajtó mellett, és szerintem nem kellett hozzá sok, hogy a követőm rám ne másszon nagy sietségében. Gyorsan idegességet tettetve körülnéztem, de nem láttam senkit a folyosón. Vagy tökéletes kiábrándító bűbájt használt, vagy volt egy láthatatlanná lévő köpenye. Beléptem az ajtón, aztán becsuktam magam mögött és a falhoz álltam, de aztán rögtön arrébb is mentem egy kicsit, mert rájöttem, hogyha az ajtó kinyílik engem fog eltalálni. Öt percig nem történt semmi, gondolom arra várt, hogy vagy kimenjek, vagy legalább valami hangot adjak ki. Aztán megunhatta, mert lassan elkezdett kinyílni az ajtó, addig, míg egy ember be nem tuszkolhatta magát. Nem láttam semmit, tehát biztos köpenye van, mert a kiábrándító bűbájt, ha csak egy kicsit is, de észre lehet venni, csak akkor tökéletes, ha nem mozogsz. Jobb kezemmel előhúztam a pálcát, aztán óvatosan előreléptem, előrenyújtottam a bal karomat. Bele is akadt a kezem egy puha anyagba, amit megmarkoltam, aztán lerántottam. Nem igazán lepődtem meg, amikor Potter kócos hajkoronáját pillantottam meg. Nekem háttal állt, de miután lehúztam róla a köpenyét rögtön megfordult, és rám szegezte a pálcáját. Vagyis inkább a rohadt nagy sötétségbe, mert pont olyan helyen álltam, amit nem ért el a hold halvány fénye. Öröm volt nézni Potter ijedt és zavart arcát. Aztán előléptem a holdfényre és vigyorogva meglengettem előtte a köpenyét.

-         Csak nem ezt keresed?

-         Add vissza! – mondta dühösen a srác.

-         Vedd el! – nyújtottam még egy kicsit felé a selymes szövetet, de amikor érte nyúlt elrántottam előle. – Visszakapod, ha elárulod nekem, hogy miért követtél.

-         Inkább te mond meg, hogy mit keresel itt. – a szeme haragtól fénylett a sötétben. Iszonyatosan gyűlölt engem, bár én erre semmi okot nem adtam.

-         Nem állsz abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz, Potter.

-         Lehet, hogy tévedek, de szerintem én szegezek rád pálcát. – lengette meg az orrom előtt a fadarabját.

-         Ha nem lennél vak, látnád, hogy az én kezemben is ott van a pálca. – vágtam neki vissza gúnyosan. Lenézett a kezemre, aztán alig láthatóan elsápadt egy kicsit. Megengedtem magamnak még egy vigyort.

-         Be fogom bizonyítani, hogy nem vagy olyan ártatlan angyalka, mint aminek tetteted magad. – a dühtől csak úgy köpte felém a szavakat, és én képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást.

-         Sose mondtam, hogy ártatlan angyalka vagyok, de az sem vagyok, aminek te gondolsz.

-         Én ebben nem vagyok olyan biztos.

-         Csak nehogy valami bajod essen a nagy igyekezetedben, hogy besározz. – továbbra is mosolyogtam, de ezt a mosolyt inkább lehetett ördöginek nevezni, mintsem kedvesnek.

-         Te most fenyegetsz?!

-         Ugyan, én ilyet sosem tennék. – próbáltam ártatlan angyalka képet vágni, ahogy ő mondta, de kibukott belőlem a nevetés. – Na takarodj innen! – suttogtam, a hangom mégis éles pengeként hatott a csöndben. Legnagyobb meglepetésemre még engedelmeskedett is, elkezdett hátrálni az ajtó felé, a láthatatlanná tévő köpenyét pedig kitépte a kezem közül.

-         Még nem fejeztük be! – mondta nekem, miközben kihátrált a teremből a pálcáját végig rám szegezve, nekem viszont még mindig leengedve volt a pálcát tartó kezem, meg se rezdült egész végig. Követtem Pottert farkasszemet nézve vele, egyszerre haladtunk az ajtó felé; ő háttal, én vele szemben előre. Megesküdtem volna rá, hogyha hirtelen ráordítok, hogy „bu” összefossa magát, de ellenálltam a kísértésnek. Az arcán egyáltalán nem látszott félelem, csak színtiszta harag, viszont a szemében ott lapult egy kis rettegés.

Mikor ő kiért a folyosóra én megálltam az ajtóban, és néztem, ahogy sietősen eltűnik a folyosó kanyarulatában. Én az ellenkező irányba mentem. Félrehúztam egy faliszőnyeget, aztán beléptem a mögötte rejtőző titkos járatba. A hatodik emeleti folyosóra értem, ahol a mágiatöri terem is volt. Megint megéreztem valaki jelenlétét, de ezúttal tudtam is, hogy ki az.

-         Bújj elő, Seb, tudom, hogy itt vagy. – kiabáltam a sötétbe.

-         Ajjaj, hugi, tilosban járkálunk? – a fal mellől lépett elő. Azért nem láttam, mert olyan helyre állt, ahol összesűrűsödött a sötétség. Nem először csinált ilyet, mindig tudja, hogy hol nem láthatja meg őt senki. – Ugye tudod, hogy büntetőmunkára kéne hogy küldjelek.

-         De nem fogsz.

-         Honnan tudod ezt ilyen biztosan? – összefonta a karjait a mellkasán, és úgy nézett rám, mint egy szigorú báty a rossz hugicájára. Nagyon hatásos is lett volna, ha nem én vagyok a húga.

-         Kamatostul visszakapnád.

-         Igaz. – szontyolodott el, mert tudta, hogy halálkomolyan mondom. – Gyere, menjünk az irodámba.

Beleegyeztem. Ott azért mégiscsak jobb, mint a folyosón ácsorogni. Két perc alatt odaértünk az SVK terembe, onnan egy kis lépcső vezetett a tanári irodába. Belépve leesett az állam. Sebastian totál a saját ízlése szerint berendezte az irodáját. A kör alakú helyiség majdnem közepén egy éjfekete íróasztal állt, rajta papírok hevertek, pár szintén éjfekete penna meg egy hebridai feketesárkányt ábrázoló elég nagy szobor, bíborpiros szeme fénylett a sötétben. Denevérszerű szárnyait kitárta, mintha repülni készülne. A falakat szinte teljesen beborította az ezüst drapéria. Alatta a falat selyem fedte, sehol nem látszott az alatta fekvő kőfal. Felnéztem a mennyezetre, és az asztalon lévő szoborral megegyező fekete sárkány borzasztóan élethűen volt felfestve. Olyan volt, mintha épp feletted repülne, bíborpiros szemét rád szegezve mutatta meg éles tépőfogait. Lélegzetelállítóan nézett ki.

-         Becsukhatod a szád. – vigyorgott Seb. Becsuktam. Leültem a második legkényelmesebb székre. A legkényelmesebbet Seb foglalta el. Mindkét széket otthonról hozta, ezért tudtam, hogy az ő széke százszor kényelmesebb. Bár én se panaszkodhatok.

-         Szóval mi vett rá, hogy ilyen késői időpontban kibújj a meleg ágyadból? – kezdte el a kihallgatást.

-         Nem tudtam aludni… Tényleg nem tudtam aludni! – ismételtem meg Seb hitetlenkedő arcát látva. – Mellesleg te vagy a második, aki ezt kérdezi.

-         Ki előzött meg? – vonta fel a szemöldökét.

-         Potter rohadtul be van rám rágva, ne kérdezd, hogy miért. Az agyatlan kis bucijába vette, hogy rám húzza a mocskos lepedőt. – fintorogtam.

-         Csak nehogy sikerüljön neki.

-         Áh, ahhoz nincs elég esze.

-         Ne becsülj alá senkit. Jobb óvatosnak lenni, mint pofára esni. – jegyezte meg nagy bölcsen. Seb meg a bölcs megjegyzései…

-         Én nem alá becsülöm, hanem inkább fölé.

-         Te tudod, de én inkább vigyáznék vele. Jobb óvatosnak lenni. És hogy állsz a kereséssel? – váltott témát.

-         Mondd csak, láttad te ezt a kastélyt? Egy sziklát is nehéz benne megtalálni, nem hogy egy kavicsot. – mondtam, a hangom tele volt reménytelenséggel.

-         Igazad van, de azért jó lenne, ha minél előbb megtalálnád. Akkor mindketten elhúzhatnánk innen.

-         Hja, de jó lenne elszelelni… De mi az, hogy én találjam meg? Igazán segíthetnél egy kicsit, mert a napok múltával igencsak kezdem úgy érezni, hogy az idők végezetéig itt fogok poshadni minden egyes pókhálós sarkot végigmatatva.

-         Ez a te feladatod, én nem segíthetek, sajnálom. – vont vállat.

-         Sajnálhatod is, mert akkor velem poshadsz meg itt az idők végezetéig.

-         Imádom, amikor ilyen optimista vagy. Mellesleg megvan a párbajszakkör időpontja. – jelentette ki.

-         Szuper. Ennél rosszabb kedvem már úgysem lehet. – lelkendeztem.

-         Minden pénteken héttől fél kilencig lesz.

-         De péntek holnap van! – kiáltottam fel, miután eljutott az agyamig. - Asszem tévedtem, lehet még rosszabb kedvem.

-         Megnézted már az emlékeket, amiket Dumbledore-tól loptál?

-         Ma fogom. Ha rád is tartozik, ígérem, megmutatom.

-         Köszi.  – mosolyodott el hálásan. – De nem tudod, hogy mi van bennük?

-         Szerinted elloptam volna, ha tudom?

-         Csak azt hittem, hogy legalább azt tudd, hogy miféle emlékek ezek. – mondta, aztán feltette a lábát az asztalra a kezét meg a tarkójára tette.

-         Mondd csak, kényelmesen elhelyezkedtél? – kérdeztem, mire buzgón bólogatott. – De azért a mocskos lábad kivehetnéd a pofámból. – néztem undorodva a lábára, ami igencsak bemerészkedett a személyes szférámba. Szó nélkül arrébb rakta pár centivel. Így sem volt tökéletes, de legalább nem kellett szagolgatnom. – Kösz. – vetettem oda neki.

-         De morcos vagy ma.

-         Tudod te hány óra van?!

-         Fél kettő. – válaszolt rögtön.

-         Szuper, akkor azt is tudod, hogy ilyenkor nem jó velem kekeckedni. – Mondtam a gonosz nézésemmel, de nagyban rontotta a hatást, hogy a végén egy óriásit ásítottam.

-         Menj aludni, majd később még beszélünk.

-         Dehogy megyek, nem tudsz ilyen könnyen lerázni! – makacskodtam, de az álmosság, ami idáig elkerült egyre inkább elhatalmasodott rajtam.

-         Oké, ha már így maradni akarsz, elmondanád, hogy honnan jött az a sok víz a harmadik emeleten? – kérdezett rá váratlanul, amitől rögtön elszállt a szememből az álmosság, de jó messzire.

-         Milyen víz? – próbáltam tettetni az ártatlant.

-         Ne rebegtesd nekem a szempilláidat, tudom, hogy ott voltál, láttalak téged elmenni onnan az újdonsült barátaiddal. – francba! De én nem is rebegtetem a szempilláimat! Ezt muszáj lesz valahogy kimagyaráznom.

-         Ismerhetnéd már őket annyira, hogy simán produkálnak egy kis árvizet cunamival megspékelve puszta véletlenből. – megengedtem magamnak még egy ásítást jutalmul a jó kis válaszért.

-         Láttam az ékszereket a barátnőcskéiden. – az ásításom köhögésbe fulladt.

-         Naná, hogy láttál rajtuk ékszereket, minden nő hord olyat, tudod. – vontam meg a vállam.

-         De az érdekes, hogy pont olyanokat láttam rajtuk, amik a mi közös széfünkben vannak. Illetve voltak. – a francba, nem gondoltam, hogy észreveszi rajtuk. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyáltalán látta gringottsi széfünkben, hiszen hatalmas az a széf.

-         Oké, odaadtam nekik, és akkor mi van? Ugyanannyi jogom van elajándékozni bármit, mint neked.

-         Ez igaz, de én soha nem adnám illetéktelenek kezébe.

-         Illetéktelenek?! Miért te kinek adtad volna, mert tudtommal te nem viselsz női ékszereket, vagy tévedtem? Százszor jobban megérdemlik, mint bárki más.

-         Nem fogjuk megtudni, mennyire érdemlik meg, mert te vissza fogod tőlük venni. – jelentette ki.

-         Mi van?!

-         Jól hallottad. Mellesleg nem hinném, hogy csak a fene jó szíved miatt adtad oda nekik. Hárman vannak, mindegyikükön egy-egy, viszont négy van. A negyedik nálad van, ugye? – hú, de beletrafált. A negyedik kristály tényleg ott lógott a nyakamban a talár alatt.

-         Ha már így kitaláltad, elmondanád, mit tudsz róluk?

-         Igen, ha megígérd, hogy visszaveszed tőlük.

-         És ha nem?

-         Akkor majd visszaveszem én.

-         Azt erősen kétlem. – ráztam meg a fejem. - Csak ők maguk vehetik le magukról.

-         Tudom, de majd ráveszem őket, hogy vegyék le.

-         Már az övék. Joguk van hozzá. Nem veheted tőlük el. – egyre jobban kezdtem bedühödni. De úgy látom ő is.

-         Nem a jogaik miatt véded őket annyira. Ha semmi hasznod nem lenne belőle, eszedbe se jutott volna, hogy odaadd nekik.

-         Ez nem igaz… - sziszegtem.

-         Dehogynem igaz, Catherine. Ahhoz, hogy működésbe lépjenek a kristályok mind a négyet hordania kell valakinek, különben semmit sem érnek. Azzal, hogy odaadtad nekik iszonyatosan meg fog nőni a hatalmad, ahogy a többieké is. De úgy hiszem, erre neked is van már terved. A szolgálatodba állítod mind a hármat, hogy legyőzhetetlen lehess, igaz?

-         MICSODA?!  - felálltam a székből. - Eszembe se jutott ilyesmi! – fakadtam ki. Sebastian szúrósan nézett rám. – Oké, megfordult a fejemben, de nem fogom megtenni. Mellesleg láttad már Beckyt? Ugyanolyan csökönyös és öntörvényű, mint én. Soha nem tudnám elérni, hogy megtegyen bármit, amit mondok.

-         Ugyan, Catherine, ne szerénykedj, te előbb-utóbb mindenkit meg tudsz törni. – még mindig ugyanúgy ült a székében a hibátlan pókerarcával, miközben én dühödt arccal meredtem rá jó pár centivel magasabbról, tekintve hogy én álltam, ő meg még mindig nyugodtan ült.

-         Nem is ismersz, ha ezt gondolod rólam. – préseltem ki a szavakat a fogam közt, aztán kiviharzottam az ajtón és becsaptam, az egész fal belerengett. Egyszer vagyok teljesen őszinte, egy szavam sem volt hamis, erre még a saját bátyám sem hisz nekem. Pedig nem fordul elő sokszor, hogy a teljes igazságot mondom.