2012. július 17., kedd

14. fejezet - Beszélgetések


 Sziasztok! 
Meghoztuk a fejezetet, kicsit hosszú lett, így ketté szedtük, majd nem sokára jön a másik fele is. Reméljük tetszeni fog, a 16. fejezettel lehet hogy kicsit késni fogunk, mert épp a Balatonon nyaralunk, nem nagyon jut időnk most írni. Egyenesen Zamárdiból rakjuk fel Nektek a fejezetet. :) Pár nap múlva jön a következő is, bízunk benne hogy elnyeri a tetszéseteket. 


"Szívás, ha már annyit hazudtál, hogy ha igazat mondasz, nem hiszik el."

Csendesen elterülve a földön köhögtük ki magunkból a vizet. Nagyon hasonlíthattunk egy csapat fekete taláros bőrig ázott mókusra… A hullám már teljesen eltűnt, és a vízszint is csökkenni kezdett. Ránéztem Amyre, és láttam, ahogy a karkötőjében lévő zafír kristályok lassan kialszanak…

 - Mi volt ez az egész? – kérdezte Lily. Egy üres teremben ültünk két egymás mögötti padon egymással szemben. Már elég régóta nem használhatták ezt a termet, mivel mindenen centi vastagon állt a por, pár pad romokban hevert a földön, az egyik ablak pedig be volt törve. Kintről hűvös levegő áramlott be, de az a kis lyuk nem tudta lehűteni az egész termet, csak kellemesen hűvössé tette. Én voltam az egyedüli a teremben, aki tisztában volt vele, hogy mi zajlott le az előbb. De nem akartam nekik rögtön elmondani, had izzadjanak egy kicsit.
-         Előbb mond el, Amy, hogy mi történt pontosan. – pillantottam a lányra. Visszaszívta a kérdését, miszerint inkább én bökjem ki, hogy mi volt ez, aztán nekiállt beszélni.
-         Mikor eljöttem a gyengélkedőből Remus sebeit már félig begyógyították. Nagyon megijedtem, hogy valami komoly baja esett. A fenébe, majdnem felrobbantottam! – a kezébe temette az arcát. Lily átölelte és vigasztalóan simogatta a hátát. Egy perc kellett mire összeszedte magát, aztán tovább mondta. – Lejöttem ide, aztán beszaladtam a mosdóba. Haragudtam magamra, amiért egy ilyen nagy rakás szerencsétlenség vagyok, ráadásul közveszélyes is. – letörölt az arcáról egy könnycseppet. Most már nem volt dühös, csak elkeseredett. Meg tudom érteni, hiszen nem mindennap robbantja fel majdnem az ember az egyik barátját. – Aztán az összes csapból folyni kezdett a víz, pedig volt bent vagy tíz belőle. Végül már mindenfelé spricceltek. Azt kívántam, bárcsak elsüllyednék azért, amit csináltam, a víz pedig egyre több lett, én meg nem is törődtem vele, dühös voltam magamra. Úgy tűnt mintha a haragommal együtt növekedne a vízszint. Mikor észrevettem, hogy mi történt, már nem tudtam semmit csinálni ellene. Akkor jelent meg az a hatalmas a hullám, a többit meg már tudjátok. Fogalmam sincs, hogy honnan jött ennyi víz, mert az összes nem jöhetett a csapokból, az száz. – elmosolyodtam, a többiek meg gyanakodva néztek rám.
-         Ugye te tudod, hogy mi történt? – kérdezte Becky.
-         Igen, tudom. – mondtam lassan.
-         Micsoda? – kérdezték egyszerre. Nagyon mulatságos volt őket nézni, ahogy a kíváncsi tekintetükkel szuggeráltak engem, hogy mondjam már.
-         Bökd már ki! – fakadt ki Becky. Ahelyett, hogy szót fogadtam volna neki egy újabb kérdést tettem fel Amynek.
-         Láttál valami furcsát a karkötődön? – elgondolkozott az égkék színű köveket nézve a karkötőjében, arcán hitetlenség tükröződött. Ellenben Becky és Lily arckifejezésükből ítélve megvilágosodtak.
-         Úgy láttam, hogy fénylenek, de azt hittem, hogy káprázik a szemem.
-         Azt akarod mondani – kezdte lassan Lily -, hogy ez az a meglepetés ereje azoknak az ékszereknek, amit a szülinapunkra adtál? A zafír karkötő, ónix fülbevaló, rubin nyaklánc és smaragd gyűrű? Ez az a meglepetés képesség, amit nem akartál elárulni?
-         Eltaláltad. – vigyorogtam. Amy arca felderült, ámulva nézte a karkötőt. Becky csalódottnak tűnt, hogy nem nála jelentkezett először az ónix kristályának a képessége.
-         Ez pontosan mit jelent? – Lily még mindig gyanakvó volt, nem bízott benne, hogy nem lehet semmi bajunk az ékszerektől, amit én adtam nekik. Meg is értem, hiszen egy hatalmas hullám csapott minket telibe. De szerencsére már nem voltunk ázott mókusok, megszárítottuk a ruhánkat egy pálcaintéssel.
-         Azt jelenti, hogy Amy teljes mértékben uralni tudja a vizet, ha eleget gyakorol, és mindezt akár pálca nélkül. – mindannyian eltátották a szájukat. Mondtam már, hogy így rendkívül mulatságosak? Vissza kellett fognom a röhögésem.
-         Mi is uralni tudjuk majd a vizet? – kérdezte Becky.
-         Nem, ti majd egészen mást fogtok tudni csinálni, valószínűleg a többi elemhez lesz köze. Már mondtam, hogy nem tudom, mikre képesek a kövek, mivel eszméletlen régiek, és egyetlen feljegyzést találtam csak róluk, abból meg nem derült ki valami sok.
-         De honnan tudod, hogy nem veszélyesek? – Lily szigorú arcot vágott, azt mutatva, hogy rögtön elvinné egy tanárnak az ékszereket, ha valóban veszélyesek.
-         Megvizsgáltam őket, éreztem volna, ha veszélyesek lennének.
-         És ha mégsem? Például honnan tudod, hogy nem szabadulnak el a varázserejük?
-         Ez csak rajtatok múlik.  Nem veszélyesebb a saját varázserőtöknél. Az is ugyanúgy elszabadulhat, mint a kristályoké.
Lilynek nem volt ideje válaszolni, mert hirtelen kivágódott az ajtó, és a tekergők rontottak be rajta. Elég hamar megtaláltak minket.
-         Ti mi a frászt csináltatok, úszni lehet a folyosón! – Black leült egy padra, levette a cipőjét, és kiöntötte belőle a vizet. Ha legalább egy liter nem volt benne, akkor semennyi. Nem véletlenül ültünk a padok tetején. Pettigrew ordítozva rohangált körbe-körbe egy vérszomjas aranyhallal a kezén, akinek feltett szándékában állt belekóstolni a fiúba. Hogy a francba került ide egy hal?! Valószínűleg a többiek fejében is ez fordulhatott meg, mert meghökkenve meredtek a piciny halra, aminek a vérszomja nem egyezett meg a méretével. Végül Remus indult oda neki segíteni – mármint Pettigrewnak, ugyanis a kettő közül inkább a fiú szorult segítségre. A hal köszöni szépen, rendkívül jól van a himbálódzó ujjon. Mert ugye Pettigrew össze-vissza csapkodott a kezével, hogy lerázza magáról, ami végül sikerült, szegény Remust majdnem agyon is csapta a repülni tanuló pikkelyes. Szerintem Remusnak el kéne mennie jó messzire tőlünk, hogy biztonságban tudja magát. Kábé ezer mérföld megteszi. Egy napon kétszer is veszélybe került; először egy erősen savas hatású főzet ömlött rá, utána meg majdnem agyoncsapja egy véraranyhal a haverja jóvoltából.
-         A francba, otthon hagytam a horgászbotomat! – fakadt ki Potter nagyot rúgva az aranyhalba, aki most Blacken kötött ki. Jó rugás, gratula, dicsértem meg magamban Pottert, bár hangosan semmi pénzért nem tenném. A srác még mindig a horgászbotját hiányolva ült le a mellettünk lévő padra figyelmen kívül hagyva a haverját, aki éppen most ugrándozott el előttünk az aranyhallal a fülén.

Remusnak lett először elege. Elővette a pálcáját, aztán felszárította az összes vizet, a vérhalat meg kihajította az ablakon. Pedig még igazán hagyhatta volna lógni egy kicsit Black fülén…
Megpróbáltuk beetetni a tekergőket azzal, hogy kiáradt a mosdó. Nem nagyon vették be. Ő bajuk. Az igazat akkor sem fogjuk nekik elmondani. Remus megnyugtatta Amyt, hogy tényleg semmi baja nincs, még át is ölelte a lányt, hogy teljesen lehiggadjon. Jó neki. Én nem ölelést kaptam. Sokkal rosszabbat. Az ölelésnél volt rosszabb, máshoz képest elenyésző rossz volt, nekem egy kicsit mulatságos is. Igazából jót nevettem magamban rajta. Így hangzott:
-         Tudom, hogy valamit eltitkoltok, és ki fogom deríteni. Főleg te nem tetszel nekem, Drake, te meg a kis bátyókád. Valami itt nagyon bűzlik, és én rá fogok jönni, aztán repültök a suliból.
Mindezt Potter mondta. Majdnem mondtam neki, hogy ő sem tetszik nekem, és az egyetlen ami itt bűzlik, az a szája, és jó lenne ha nem rá lehelné a gyenge kis fenyegetéseit. Meg nem én fogok repülni a suliból, hanem mindjárt ő ki az ablakon a vérszomjas halacska után. Mégsem mondtam neki. Óriási önuralom kellett hozzá, hogy végül csak annyit mondjak, hogy valamit nagyon elnézett, és jobb lenne, ha végre leszállna rólam, mert kezd rohadt idegesítő lenni. Erre válaszolt is volna, de Black jött oda hozzánk egy szál tavirózsával, amit nekem adott. Honnan a fenéből jönnek ezek a tavi cuccok? A véraranyhal, most meg ez. Nagyon remélem, hogy ez nem vértavirózsa, mert akkor lenyomom Black torkán. Azon kívül, hogy pengeélesek voltak a szirmai, nem tűnt veszélyesnek, de azt hiszem az ujjamnak erről más volt a véleménye. A rózsa követte az aranyhalat az ablakon keresztül.
A nap hátralévő részében nem találkoztunk a tekergőkkel, valahol messze tőlünk randalírozhattak. Amy egész végig egy pohár vízzel játszott. A vödröt nem engedtük neki, nem akartunk még egyszer bőrig ázni. Mystic viszont szuperül eljátszott a lebegő vízbuborékokkal, addig, amíg rá nem ömlött az egész pohár a „játékával” együtt.

***

A sötét plafonra bámulva feküdtem az ágyamon. Nem bírtam elaludni. Három nap telt el azóta, hogy betörtünk az igazgatói irodába. Az ügy kezdett elfelejtődni, bár még mindig sokan beszéltek róla. Dumbledore nem tett semmit azért, hogy kiderítse, ki volt. Lehet azért, mert tudja? Ebbe még belegondolni sem mertem. Csak az nyugtatott meg, hogy semmi bizonyítéka sincs ellenünk, és így senki sem hinne neki. Jó, ez azért nem teljesen igaz, de legalább nem tudná ránk bizonyítani. Hacsak Becky nem köp. Akkor leszek csak igazán nagy bajban. De nem hiszem, hogy köpne, legalábbis eddig nem tette meg, és jól játszotta az ártatlan és mit sem tudó diákot, néha talán még jobban is, mint én, ami nagy szó. 

Már nagyon meg akartam nézni azokat az emlékeket. Tudni akarom, ki ez a Tom Denem, ki nyitotta ki a kamrát, és ki ölte meg a szüleimet. És talán a szüleim benne vannak azokban az emlékekben, talán láthatom őket újra. Semmire nem emlékszem belőlük, még a hajuk vagy a szemük színére sem, és ez nagyon bosszantott. Alig vártam, hogy megtaláljam a gyilkosukat, hogy aztán láthassam, ahogy kihuny a szemében a fény. Én akarom kioltani azt a fényt. Már soha többé nem láthatom őket élve, és ezt muszáj megbosszulnom.

És még tejesítenem is kéne a feladatomat, ami miatt eredetileg itt vagyok, de fogalmam sincs, hogy találhatnám meg azt a vackot, mintha tűt keresnék a szénakazalban.

Felkeltem az ágyból. Tudtam, hogy úgyse bírnék elaludni a kényelmes ágyamban fetrengve, így inkább teszek egy sétát, hátha az segít. Holnap mindenképpen meg fogom nézni az emlékeket… vagy inkább ma, mivel elmúlt éjfél. 

Céltalanul bolyongtam a folyosókon. Azon a folyosón, ahol épp sétáltam nem voltak festmények, csak pár mennyezetig érő ablak, amin át a hold gyenge fénye próbált betörni kicsit világosabbá téve a helyet, bár még így is szörnyen sötét volt. De nekem ez a kis fény is lehetővé tette, hogy mindent tökéletesen lássak. Imádom, hogy látok a sötétben, ami bazinagy előnyt jelentett más vakoskodókkal szemben. A cipőm sarka tompán kopogott a köveken, szinte némán, és ezen a hangon kívül síri csönd honolt a kastélyban. Pedig nem voltam egyedül. Amint kiléptem a klubhelyiségből követni kezdett valaki. Valószínűleg hangtompító bűbájt tett a cipője talpára, ezért nem hallottam a lépteit, viszont megéreztem a jelenlétét. Mindig megérzem, ha valaki figyel engem, és ez most a kihalt folyosón kifejezetten idegesítően hatott rám. Nem is inkább az, hogy követ valaki, hanem hogy a néma csöndben még inkább felerősödve éreztem ezt, és nagy akaraterő kellett hozzá, hogy ne forduljak hátra és átkozzam meg. Ez nem valami bűbáj, vagy különleges képesség, egyszerűen csak megérzem, ha figyelnek vagy követnek. Olyasmi, mint egy hatodik érzék. De fogalmam sem volt róla, hogy ki tüntet ki ennyire a figyelmével, bár lett volna pár tippem. Hirtelen megálltam egy ajtó mellett, és szerintem nem kellett hozzá sok, hogy a követőm rám ne másszon nagy sietségében. Gyorsan idegességet tettetve körülnéztem, de nem láttam senkit a folyosón. Vagy tökéletes kiábrándító bűbájt használt, vagy volt egy láthatatlanná lévő köpenye. Beléptem az ajtón, aztán becsuktam magam mögött és a falhoz álltam, de aztán rögtön arrébb is mentem egy kicsit, mert rájöttem, hogyha az ajtó kinyílik engem fog eltalálni. Öt percig nem történt semmi, gondolom arra várt, hogy vagy kimenjek, vagy legalább valami hangot adjak ki. Aztán megunhatta, mert lassan elkezdett kinyílni az ajtó, addig, míg egy ember be nem tuszkolhatta magát. Nem láttam semmit, tehát biztos köpenye van, mert a kiábrándító bűbájt, ha csak egy kicsit is, de észre lehet venni, csak akkor tökéletes, ha nem mozogsz. Jobb kezemmel előhúztam a pálcát, aztán óvatosan előreléptem, előrenyújtottam a bal karomat. Bele is akadt a kezem egy puha anyagba, amit megmarkoltam, aztán lerántottam. Nem igazán lepődtem meg, amikor Potter kócos hajkoronáját pillantottam meg. Nekem háttal állt, de miután lehúztam róla a köpenyét rögtön megfordult, és rám szegezte a pálcáját. Vagyis inkább a rohadt nagy sötétségbe, mert pont olyan helyen álltam, amit nem ért el a hold halvány fénye. Öröm volt nézni Potter ijedt és zavart arcát. Aztán előléptem a holdfényre és vigyorogva meglengettem előtte a köpenyét.
-         Csak nem ezt keresed?
-         Add vissza! – mondta dühösen a srác.
-         Vedd el! – nyújtottam még egy kicsit felé a selymes szövetet, de amikor érte nyúlt elrántottam előle. – Visszakapod, ha elárulod nekem, hogy miért követtél.
-         Inkább te mond meg, hogy mit keresel itt. – a szeme haragtól fénylett a sötétben. Iszonyatosan gyűlölt engem, bár én erre semmi okot nem adtam.
-         Nem állsz abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz, Potter.
-         Lehet, hogy tévedek, de szerintem én szegezek rád pálcát. – lengette meg az orrom előtt a fadarabját.
-         Ha nem lennél vak, látnád, hogy az én kezemben is ott van a pálca. – vágtam neki vissza gúnyosan. Lenézett a kezemre, aztán alig láthatóan elsápadt egy kicsit. Megengedtem magamnak még egy vigyort.
-         Be fogom bizonyítani, hogy nem vagy olyan ártatlan angyalka, mint aminek tetteted magad. – a dühtől csak úgy köpte felém a szavakat, és én képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást.
-         Sose mondtam, hogy ártatlan angyalka vagyok, de az sem vagyok, aminek te gondolsz.
-         Én ebben nem vagyok olyan biztos.
-         Csak nehogy valami bajod essen a nagy igyekezetedben, hogy besározz. – továbbra is mosolyogtam, de ezt a mosolyt inkább lehetett ördöginek nevezni, mintsem kedvesnek.
-         Te most fenyegetsz?!
-         Ugyan, én ilyet sosem tennék. – próbáltam ártatlan angyalka képet vágni, ahogy ő mondta, de kibukott belőlem a nevetés. – Na takarodj innen! – suttogtam, a hangom mégis éles pengeként hatott a csöndben. Legnagyobb meglepetésemre még engedelmeskedett is, elkezdett hátrálni az ajtó felé, a láthatatlanná tévő köpenyét pedig kitépte a kezem közül.
-         Még nem fejeztük be! – mondta nekem, miközben kihátrált a teremből a pálcáját végig rám szegezve, nekem viszont még mindig leengedve volt a pálcát tartó kezem, meg se rezdült egész végig. Követtem Pottert farkasszemet nézve vele, egyszerre haladtunk az ajtó felé; ő háttal, én vele szemben előre. Megesküdtem volna rá, hogyha hirtelen ráordítok, hogy „bu” összefossa magát, de ellenálltam a kísértésnek. Az arcán egyáltalán nem látszott félelem, csak színtiszta harag, viszont a szemében ott lapult egy kis rettegés.

Mikor ő kiért a folyosóra én megálltam az ajtóban, és néztem, ahogy sietősen eltűnik a folyosó kanyarulatában. Én az ellenkező irányba mentem. Félrehúztam egy faliszőnyeget, aztán beléptem a mögötte rejtőző titkos járatba. A hatodik emeleti folyosóra értem, ahol a mágiatöri terem is volt. Megint megéreztem valaki jelenlétét, de ezúttal tudtam is, hogy ki az.
-         Bújj elő, Seb, tudom, hogy itt vagy. – kiabáltam a sötétbe.
-         Ajjaj, hugi, tilosban járkálunk? – a fal mellől lépett elő. Azért nem láttam, mert olyan helyre állt, ahol összesűrűsödött a sötétség. Nem először csinált ilyet, mindig tudja, hogy hol nem láthatja meg őt senki. – Ugye tudod, hogy büntetőmunkára kéne hogy küldjelek.
-         De nem fogsz.
-         Honnan tudod ezt ilyen biztosan? – összefonta a karjait a mellkasán, és úgy nézett rám, mint egy szigorú báty a rossz hugicájára. Nagyon hatásos is lett volna, ha nem én vagyok a húga.
-         Kamatostul visszakapnád.
-         Igaz. – szontyolodott el, mert tudta, hogy halálkomolyan mondom. – Gyere, menjünk az irodámba.
Beleegyeztem. Ott azért mégiscsak jobb, mint a folyosón ácsorogni. Két perc alatt odaértünk az SVK terembe, onnan egy kis lépcső vezetett a tanári irodába. Belépve leesett az állam. Sebastian totál a saját ízlése szerint berendezte az irodáját. A kör alakú helyiség majdnem közepén egy éjfekete íróasztal állt, rajta papírok hevertek, pár szintén éjfekete penna meg egy hebridai feketesárkányt ábrázoló elég nagy szobor, bíborpiros szeme fénylett a sötétben. Denevérszerű szárnyait kitárta, mintha repülni készülne. A falakat szinte teljesen beborította az ezüst drapéria. Alatta a falat selyem fedte, sehol nem látszott az alatta fekvő kőfal. Felnéztem a mennyezetre, és az asztalon lévő szoborral megegyező fekete sárkány borzasztóan élethűen volt felfestve. Olyan volt, mintha épp feletted repülne, bíborpiros szemét rád szegezve mutatta meg éles tépőfogait. Lélegzetelállítóan nézett ki.
-         Becsukhatod a szád. – vigyorgott Seb. Becsuktam. Leültem a második legkényelmesebb székre. A legkényelmesebbet Seb foglalta el. Mindkét széket otthonról hozta, ezért tudtam, hogy az ő széke százszor kényelmesebb. Bár én se panaszkodhatok.
-         Szóval mi vett rá, hogy ilyen késői időpontban kibújj a meleg ágyadból? – kezdte el a kihallgatást.
-         Nem tudtam aludni… Tényleg nem tudtam aludni! – ismételtem meg Seb hitetlenkedő arcát látva. – Mellesleg te vagy a második, aki ezt kérdezi.
-         Ki előzött meg? – vonta fel a szemöldökét.
-         Potter rohadtul be van rám rágva, ne kérdezd, hogy miért. Az agyatlan kis bucijába vette, hogy rám húzza a mocskos lepedőt. – fintorogtam.
-         Csak nehogy sikerüljön neki.
-         Áh, ahhoz nincs elég esze.
-         Ne becsülj alá senkit. Jobb óvatosnak lenni, mint pofára esni. – jegyezte meg nagy bölcsen. Seb meg a bölcs megjegyzései…
-         Én nem alá becsülöm, hanem inkább fölé.
-         Te tudod, de én inkább vigyáznék vele. Jobb óvatosnak lenni. És hogy állsz a kereséssel? – váltott témát.
-         Mondd csak, láttad te ezt a kastélyt? Egy sziklát is nehéz benne megtalálni, nem hogy egy kavicsot. – mondtam, a hangom tele volt reménytelenséggel.
-         Igazad van, de azért jó lenne, ha minél előbb megtalálnád. Akkor mindketten elhúzhatnánk innen.
-         Hja, de jó lenne elszelelni… De mi az, hogy én találjam meg? Igazán segíthetnél egy kicsit, mert a napok múltával igencsak kezdem úgy érezni, hogy az idők végezetéig itt fogok poshadni minden egyes pókhálós sarkot végigmatatva.
-         Ez a te feladatod, én nem segíthetek, sajnálom. – vont vállat.
-         Sajnálhatod is, mert akkor velem poshadsz meg itt az idők végezetéig.
-         Imádom, amikor ilyen optimista vagy. Mellesleg megvan a párbajszakkör időpontja. – jelentette ki.
-         Szuper. Ennél rosszabb kedvem már úgysem lehet. – lelkendeztem.
-         Minden pénteken héttől fél kilencig lesz.
-         De péntek holnap van! – kiáltottam fel, miután eljutott az agyamig. - Asszem tévedtem, lehet még rosszabb kedvem.
-         Megnézted már az emlékeket, amiket Dumbledore-tól loptál?
-         Ma fogom. Ha rád is tartozik, ígérem, megmutatom.
-         Köszi.  – mosolyodott el hálásan. – De nem tudod, hogy mi van bennük?
-         Szerinted elloptam volna, ha tudom?
-         Csak azt hittem, hogy legalább azt tudd, hogy miféle emlékek ezek. – mondta, aztán feltette a lábát az asztalra a kezét meg a tarkójára tette.
-         Mondd csak, kényelmesen elhelyezkedtél? – kérdeztem, mire buzgón bólogatott. – De azért a mocskos lábad kivehetnéd a pofámból. – néztem undorodva a lábára, ami igencsak bemerészkedett a személyes szférámba. Szó nélkül arrébb rakta pár centivel. Így sem volt tökéletes, de legalább nem kellett szagolgatnom. – Kösz. – vetettem oda neki.
-         De morcos vagy ma.
-         Tudod te hány óra van?!
-         Fél kettő. – válaszolt rögtön.
-         Szuper, akkor azt is tudod, hogy ilyenkor nem jó velem kekeckedni. – Mondtam a gonosz nézésemmel, de nagyban rontotta a hatást, hogy a végén egy óriásit ásítottam.
-         Menj aludni, majd később még beszélünk.
-         Dehogy megyek, nem tudsz ilyen könnyen lerázni! – makacskodtam, de az álmosság, ami idáig elkerült egyre inkább elhatalmasodott rajtam.
-         Oké, ha már így maradni akarsz, elmondanád, hogy honnan jött az a sok víz a harmadik emeleten? – kérdezett rá váratlanul, amitől rögtön elszállt a szememből az álmosság, de jó messzire.
-         Milyen víz? – próbáltam tettetni az ártatlant.
-         Ne rebegtesd nekem a szempilláidat, tudom, hogy ott voltál, láttalak téged elmenni onnan az újdonsült barátaiddal. – francba! De én nem is rebegtetem a szempilláimat! Ezt muszáj lesz valahogy kimagyaráznom.
-         Ismerhetnéd már őket annyira, hogy simán produkálnak egy kis árvizet cunamival megspékelve puszta véletlenből. – megengedtem magamnak még egy ásítást jutalmul a jó kis válaszért.
-         Láttam az ékszereket a barátnőcskéiden. – az ásításom köhögésbe fulladt.
-         Naná, hogy láttál rajtuk ékszereket, minden nő hord olyat, tudod. – vontam meg a vállam.
-         De az érdekes, hogy pont olyanokat láttam rajtuk, amik a mi közös széfünkben vannak. Illetve voltak. – a francba, nem gondoltam, hogy észreveszi rajtuk. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyáltalán látta gringottsi széfünkben, hiszen hatalmas az a széf.
-         Oké, odaadtam nekik, és akkor mi van? Ugyanannyi jogom van elajándékozni bármit, mint neked.
-         Ez igaz, de én soha nem adnám illetéktelenek kezébe.
-         Illetéktelenek?! Miért te kinek adtad volna, mert tudtommal te nem viselsz női ékszereket, vagy tévedtem? Százszor jobban megérdemlik, mint bárki más.
-         Nem fogjuk megtudni, mennyire érdemlik meg, mert te vissza fogod tőlük venni. – jelentette ki.
-         Mi van?!
-         Jól hallottad. Mellesleg nem hinném, hogy csak a fene jó szíved miatt adtad oda nekik. Hárman vannak, mindegyikükön egy-egy, viszont négy van. A negyedik nálad van, ugye? – hú, de beletrafált. A negyedik kristály tényleg ott lógott a nyakamban a talár alatt.
-         Ha már így kitaláltad, elmondanád, mit tudsz róluk?
-         Igen, ha megígérd, hogy visszaveszed tőlük.
-         És ha nem?
-         Akkor majd visszaveszem én.
-         Azt erősen kétlem. – ráztam meg a fejem. - Csak ők maguk vehetik le magukról.
-         Tudom, de majd ráveszem őket, hogy vegyék le.
-         Már az övék. Joguk van hozzá. Nem veheted tőlük el. – egyre jobban kezdtem bedühödni. De úgy látom ő is.
-         Nem a jogaik miatt véded őket annyira. Ha semmi hasznod nem lenne belőle, eszedbe se jutott volna, hogy odaadd nekik.
-         Ez nem igaz… - sziszegtem.
-         Dehogynem igaz, Catherine. Ahhoz, hogy működésbe lépjenek a kristályok mind a négyet hordania kell valakinek, különben semmit sem érnek. Azzal, hogy odaadtad nekik iszonyatosan meg fog nőni a hatalmad, ahogy a többieké is. De úgy hiszem, erre neked is van már terved. A szolgálatodba állítod mind a hármat, hogy legyőzhetetlen lehess, igaz?
-         MICSODA?!  - felálltam a székből. - Eszembe se jutott ilyesmi! – fakadtam ki. Sebastian szúrósan nézett rám. – Oké, megfordult a fejemben, de nem fogom megtenni. Mellesleg láttad már Beckyt? Ugyanolyan csökönyös és öntörvényű, mint én. Soha nem tudnám elérni, hogy megtegyen bármit, amit mondok.
-         Ugyan, Catherine, ne szerénykedj, te előbb-utóbb mindenkit meg tudsz törni. – még mindig ugyanúgy ült a székében a hibátlan pókerarcával, miközben én dühödt arccal meredtem rá jó pár centivel magasabbról, tekintve hogy én álltam, ő meg még mindig nyugodtan ült.
-         Nem is ismersz, ha ezt gondolod rólam. – préseltem ki a szavakat a fogam közt, aztán kiviharzottam az ajtón és becsaptam, az egész fal belerengett. Egyszer vagyok teljesen őszinte, egy szavam sem volt hamis, erre még a saját bátyám sem hisz nekem. Pedig nem fordul elő sokszor, hogy a teljes igazságot mondom.