13. fejezet - A zafír kristály

„Nincs nagyobb szenvedés, mint az a tudat, hogy másnak szenvedést okoztunk."

Bellatrix ekkor rám szegezte a pálcáját, viszont még mielőtt kimondhatott volna egy átkot is, kiütöttem a kezéből, aztán megfogtam az első tárgyat, ami a kezembe akadt – Lily 2000 oldalas „könnyű” olvasmánya volt az -, és fejbe csaptam vele a még mindig rikácsoló pszichopatát, aki érdekes módon rögtön bekussolt, és ájultan esett össze. 

Eme cselekvésem két féle reakciót váltott ki a szemtanúkból. A mardekárosok szörnyülködtek, és a padlón kiterült lány segítségére siettek. Így kifejezetten el tudnám viselni Bellatrixot… végre nem kellett hallanom az állandó rikácsolását.

A másikféle reakció az volt, hogy mindenki – kivéve a mardisokat –, majdnem megfulladt a röhögéstől és egyáltalán nem sajnálta az immár ébredező lányt. Sebastian miután kellően kiröhögte magát, pár mardekárossal leküldte a gyengélkedőre Trixie-t, aki eközben felébredt, aztán felállt, majd egy kis dülöngélés után újra a földön kötött ki.  Lehet, hogy egy kicsit túl vastag volt az a könyv… Igazából a könyvet sajnálom jobban, Bellatrix ennél hülyébb már úgysem lehet, és úgy láttam, Lily is az előbbit sajnálja inkább, ugyanis kikapta a kezemből szeretett könyvét, és vizslatni kezdte, hogy nem lett-e semmi baja Trixie üres, kemény fejétől. Két másodperc múlva rögtön észre is vett egy repedést a könyv kemény borítóján, és jobbnak láttam kicsit arrább húzódni, nehogy most ő csapjon le engem vele, mert kárt tettem a drágaságában. Viszont ha könyvtári könyv volt nagy gázban vagyok, ugyanis a könyvtáros egy idegbeteg nőszemély, és ha egy apró kis karcolást is merészelt valaki ejteni az imádott könyvein… inkább nem akartam megtudni, hogy mit tenne. Asszem egy ideig kerülni fogom a könyvtárt, az utóbbi időben így is annyit voltam ott, hogy még jobban megutáltam, már ha ez lehetséges.

Az óra további része nem volt valami érdekes. Mivel dupla óra volt, mindenki sorra került a párbajozáshoz, de kiemelkedő tehetségek nem igazán voltak, így inkább a csajokkal beszélgettem. Black és Potter meg azzal foglalták le magukat, hogy az éppen párbajozó mardekárosokra átkokat szórtak. Erre csak Lily és Remus figyelt fel, de csak egy rosszalló fejrázást tettek, és még Seb is figyelmen kívül hagyta a két idiótát, sőt, még jól is szórakozott a szerencsétlenül járt mardekárosokon.

-         Mára ennyi volt. – szólalt meg az óra vége előtt pár perccel. – A házi az, hogy írjatok le 10-10 támadó és védekező bűbájt, és gyakoroljátok be őket.  – hé, nem ér az első órán házit adni, morogtam magamban. - Hamarosan párbajszakkör indul, úgy tudom, hogy a klubhelyiségekbe már kitettek egy-egy hirdetést. Még nem láttam, hogy kik iratkoztak föl, de szeretném, hogyha pár ember eljönne, vagyis hogyha jönni szeretne, akkor őket egy haladó csoportba raknám, így magasabb szintű átkokat tudnék tanítani nekik, amik itt a legtöbb diák képességét meghaladnák. Szóval akkor felsorolnám, hogy kik azok, akikre gondoltam. Miss Bennett, Miss Drake, Potter, Black, Nott… - még mondott egy-két nevet, köztük volt egy hollóhátas, viszont egy hugrabugos sem, a mardekár meg a griffendél volt inkább többségben. – és Miss Black, de ő most nincs itt, hugicámnak köszönhetően, amit én egyáltalán nem sajnálok… - a mondat végét már csak motyogva mondta el, hogy ne hallják. Mikor megszólalt a csengő a diákok pár másodperc alatt felszívódtak, mire Seb felsóhajtott.

-         Igen, nyugodtan távozhattok a teremből, hiszen megengedtem! – kiabált diákjai után, akiknek már nyomuk sem volt. – Meg kéne szoknom, hogy itt nem mindenki hallgat rám. – morogta.

-         Nálam már megszokhattad volna. – megyek oda hozzá nevetve. Becky is jött utánam, amint lerázta Amyt és Lilyt, akik elég nagyot néztek.

-         Akkor helyesbítek. Egynél több ember nem hallgat rám. – ült le mosolyogva az asztalához, mire mi is felültünk a tanári asztalra, aztán vigyorogva megkérdeztem Sebet.

-         Milyen volt az első órája, professzor úr?

-         Egész tűrhető, de ha még egyszer professzor úrnak szólítasz, megbuktatlak SVK-ból.

-         Engem ugye nem, Drake professzor?

-         Hát, az attól függ, hogy megjelenik-e a párbajszakkörön, Miss Bennett. – vigyorodott el Seb. – Tényleg, honnan tanultad azt a sok átkot?

-         Éjszakánként loptam pár könyvet a könyvtár zárolt részéből, és egy üres teremben gyakoroltam.

-         Egyedül tanultad? – tátotta el a száját Seb. Ha tudná, én mit csináltam egyedül, amíg ő nem volt otthon…

-         És mikor kezdődik ez a párbajszakkör? – váltottam témát, mire Seb végre becsukta a száját.

-         Fogalmam sincs, az időpontot Dumbledore tűzi ki, de szerintem legkésőbb jövőhéten elkezdődik. Csak nem jönni akarsz? – kérdezte gúnyosan.

-         Eszem ágában sincs, csak tudni akartam, hogy mikor kell elkerüljem ezt a termet, meg téged. – ellenkeztem rögtön.

-         Pedig jönni fogsz. – jelentette ki Becky.

-         Ó, ezt így eldöntöd helyettem? De kedves vagy… És miért kéne mennem?

-         Mert én is megyek.

-         És?

-         Oh, ne csináld már, jó buli lesz!

-         Becky, ugye tisztában vagy azzal, hogy amire te azt mondod, hogy jó buli lesz, az mindig rosszul sül el?

-         De…

-         Oké, meggondolom. – vágtam közbe elhallgattatva a lányt, akinek diadalmas mosoly ült ki az arcára. – Mit tudnak az éjszakáról? – fordultam komolyan Sebhez, aki rögtön megértette, miről beszélek, és Becky is felkapta a fejét.

-         Egyelőre vakon tapogatóznak, fogalmuk sincs, hogy ki olyan elvetemült, hogy kirabolja Albus Dumbledore-t, vagy ki utálhatja ennyire. Szóval a továbbiakban ne gyűlöljétek olyan látványosan az öreget, de ne is nyaljatok neki, mert az feltűnő lenne…

-         Ne oktass ki, nem vagyok hülye, oké? Tudom mit csinálok! – szakítottam félbe dühösen.

-         … az biztos – folytatta zavartalanul Sebastian -, hogy nem hozzák nyilvánosságra a történteket, bár még így is megindult a pletyka. De várható is volt, hogy egy ilyen dolgot nem tudnak eltusolni. Na, csajok, én nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én farkaséhes vagyok.  – állt fel az asztaltól, és tessékelt ki bennünket. Közben odasúgta nekem, úgy, hogy Becky ne hallja meg.

-         Beszélnünk kell majd.

-         Szuper, már alig várom. – súgtam vissza ironikusan, pedig én is beszélni akartam vele.

Együtt léptünk ki a teremből. Amy és Lily a lépcsőfordulóban vártak minket. Mikor odaértünk hozzájuk, megálltunk mellettük, viszont Seb csak biccentett nekünk, és ment is tovább. Mikor hallótávolságon kívülre ért, egyből faggatni kezdtek minket a lányok.

-         Mi volt ez?

-         Mit beszéltetek vele? – kérdezte a két lány kórusban.

-         Csak megkérdeztük, hogy ti is benne lehettek-e a haladó csoportban párbajszakkörön. – vonta mega vállát Becky. Lazán hazudott nekik.

-         És mit mondott? – kérdezte kíváncsian Amy.

-         Azt, hogy majd megnézi, mit tudtok, aztán eldönti.

-         Áh, én úgyse kerülök be, tök béna vagyok. – szomorodott el a szőke lány.

-         Nyugi, majd megtanítunk párbajozni! – mondta Becky bíztatóan az ikertesójának, bár szerintem lehetetlent ígért. A párbajozás nem Amy erőssége, és még finoman fogalmaztam.

Sebnek igaza volt, tényleg elindult a pletyka. Ebédnél nem tudtam úgy lenyelni egy falatot, hogy ne ezt hallottam volna mindenhonnan. Beckyvel meglepettnek tettettük magunkat, ami elég jól ment. Eleinte jó volt hallgatni, hogy milyen hülyeségeket beszélnek, mint például, hogy Dumbledore-t leütötték egy virágcseréppel, aztán elloptak tőle százezer galleont, meg a zoknigyűjteményét, sőt már olyan változatot is hallottam, hogy maga Voldemort tört be a Roxfortba az egész halálfalóhadseregével, ami ügye képtelenség, mert akkor már a suli rég nem állna. Ezt pár percig élvezet volt hallgatni, de aztán elég idegesítővé vált. De az a szerencse, hogy ma kipletykálják magukat, aztán holnap már nem is igazán foglalkoznak vele. 

A lopott cuccot – azaz az emlékeket – elrejtettem egy biztonságos helyre, de a megnézésével még várnom kell, amíg elcsitulnak a kedélyek. A kíváncsiság már nagyon fúrta az oldalamat, de muszáj volt várnom, mert most a tanárok fokozottan figyelnek, a bolond öregről nem is beszélve.

Már csak egy órát kellett kibírni ma, ami a bájitaltan volt. Sosem szerettem igazán kotyvasztani, a bájitaltan órákat meg kifejezetten utáltam. Rohadt idegesítő volt hallgatni minden egyes órán Lumpsluck professzor ömlengését Lilyről meg Pitonról. Ők kotyvasztottak a legjobban, és a prof. folyamatosan dicsőítette őket, ami annyira felbosszantott, hogy meg tudtam volna fojtani a csontszáraz sivatagban is. Nem, nem voltam féltékeny, hiszen én is meg tudtam volna csinálni azokat a bájitalokat tökéletesre, csak az volt a helyzet, hogy nem volt kedvem hozzá, és hasznom se származott belőle. Egyszerűen nem érdekelt. Csak összedobtam nagyjából, hogy meglegyen az elfogadható, aztán segítettem Beckynek, és közben dobtam néha pár cuccot Amy üstjébe, hogy az ne robanjon fel, de nem mindig jártam sikerrel. Elég hihetetlen, de van olyan dolog, amit még én sem tudok helyrehozni, mint például Amy bombajó főzetei.

A lány ezúttal is hozta a formáját. Az üstjében rotyogó lé, vagy nem is tudom, minek nevezzem, királykék színben pompázott és nagy rózsaszín buborékokat eregetett, ami még nem is lett volna baj, ha igazából nem rozsdaszínűnek kellett volna lennie sárga sűrű füsttel…

Amy most Remus mellett ült, aki nagyon igyekezett segíteni a lánynak, ami eddig valamennyire sikerült is neki, hiszen még állt a Roxfort. Remélem, továbbra is így marad. Az még nem nagyon zavarna, hogy összedől a suli, csak az a gáz vele, hogy én is benne vagyok, ami nem olyan klassz, főleg az egészségemre nézve.

Én Becky mellett ültem, mint általában, és szerencsére Black is elég messze volt tőlem, ráadásul aludt is. A könyökére támaszkodva bámulta belülről a szemhéját, amíg Lumpsluck mögé nem lopózott, és fel nem keltette egy apró mozdulattal. Kihúzta a kezét a feje alól, mire Black szépen kecsesen belefejelt az üstjébe, amitől érdekes módon rögtön fölkelt… Ilyenkor imádom az öreget… Na jó, azért mégsem…

Mögöttünk Lily és Potter ült, amit Lily nem nagyon díjazott. Szerintem párszor megfordult a fejében, hogy lenyomja a torkán az üstjében fortyogó mérget, ami ugyan nem méregnek készül, de így félig kész állapotában elég súlyos mellékhatásai vannak.

-         Tudod, Lily, nem értem, hogy miért nem akarsz járni velem, hiszen én olyan jóképű, okos…

-         fafejű, beképzelt… - folytatta Lily

-         tehetséges és imádnivaló vagyok.

-         öntelt tuskó vagy. – fejezték be egyszerre.

-         Tudod, Potter, én meg azt nem tudom, hogy hogy a fenébe nem rúgtak már ki téged a suliból! Többször jársz büntetőmunkára, mint tanórára, és… Hé, azt ne tedd bele, felrobbantod az egész sulit!

Asszem, rossz helyen ülök… Nem tudom, más hogy van vele, de én még a nyakamon akarom tudni a fejemet…

-         Mik vannak azokban az emlékekben, Cathy? – súgta oda nekem a kérdését Becky, amit szerintem már nagyon régen meg akart kérdezni.

-         Magánügy. – válaszoltam tömören. Nem lepte meg a válaszom, számított rá, hogy ezt fogom mondani.

-         Lehet, hogy segíthetnék.

-         Köszi, de nem hiszem, hogy tudsz.

-         Legalább mond el, hogy mit akarsz kideríteni. Vagy talán nem bízol bennem? – kérdezte kicsit sértett hangon. A válaszon hosszasan gondolkodtam. Bízok benne? Egy mértékig biztosan, de tovább… Tudtam, hogy soha nem köpné be a múlt éjszakát, és nem csak azért, mert ő is benne volt, hanem mert soha nem árulná el egy barátját. De ha tudná, hogy ki vagyok igazából, lehet, hogy gyűlölne. De, azt hiszem, hogy én senkiben sem bízok meg. Nem bízhatok… Ez az életben maradás egyik legfontosabb szabálya.

Nem mondhattam Beckynek, hogy igen, teljes mértékben megbízok benne, mert ez egy hazugság lett volna; de azt sem, hogy nem, mert ez sem igaz.

-         Nem tudom. – böktem ki végül.

-         Szóval nem.

-         Nem ezt mondtam.

-         De gondoltad.

-         A francba, Becky, nem bízok meg senkiben teljesen, miért pont benned tenném, amikor alig pár hónapja ismerlek? – suttogtam neki dühösen. Nem válaszolt. Csöndben kavargatta tovább a bájitalát, aztán pár perc múlva megszólalt.

-         De ha szükséged lenne segítségre, vagy ha valamit el akarnál mondani valakinek, én ott leszek, és senkinek sem fogom kikotyogni a titkaidat. Merlinre, ez nagyon nyálasra sikeredett. – fintorodott el. Nevetésben törtünk ki, mire Lumpsluck professzor furán nézett ránk, de aztán annyiban hagyta. Tudja, hogy nem vagyunk egészen normálisak.

Pár perc múlva majdnem megtörtént az, amitől tartottam, azaz, hogy megválik a fejem a nyakamtól. Az utolsó hozzávalót raktam bele az üstömbe, aztán még meg akartam keverni párszor, amikor egy robbanást hallottam. Nem is kellett felnézzek, hogy tudjam, honnan jött a hang. De azért mégis felnéztem, és ellenőriztem gyorsan, hogy a fejem a megfelelő helyen van-e még. Szerencsére ott volt. Remus viszont rosszabbul járt. Teljesen beterítette a felsőjét az Amy üstjéből kiömlött massza, ami rögtön elkezdte lemarni róla a ruhát. A srác viszont gyorsan észbe kapott, és egy pálcaintéssel eltüntette magáról a maró löttyöt, bár így is lett a mellkasán pár enyhe égési sérülés. Amy szörnyen megijedt, és kétségbeesetten próbált valahogy segíteni a fiún, aminek az lett az eredménye, hogy a maradék főzetet is kiöntötte, ami szerencsére csak a padlóra folyt, és kiégette azt. Lumpsluck elküldte a gyengélkedőre Remust, Amy pedig rémülten követte, nagyon kevés választotta el a sírástól, és lehet, hogy sírva is fakadt, miután kimentek a teremből, de mi azt már nem láthattuk. Szegény lány, százszor jobban megijedt, mint amekkora a baj volt. Behallatszott még a terembe, ahogy Remus próbálja lenyugtatni, de ahogy egyre távolabb mentek elhalt a hangjuk. 

A diákok amint a szenzáció véget ért, visszafordultak az üstjükhöz, és dolgoztak tovább vidáman csevegve. Ezt rohadtul tudom gyűlölni az emberekben. Amint valami történik, felkapják a fejüket, és meresztik a szemüket és a fülüket, hogy tudjanak szerezni valami szenzációs pletykát, amit szétterjeszthetnek, nem törődve senki érzéseivel, aztán mikor vége a bulinak, vagy nem tartják elég érdekesnek a dolgot csinálják tovább a szánalmas kis dolgaikat mintha mi sem történt volna. 

Mi, azaz Lily, Becky, Potter, Black meg én utánuk akartunk menni, de a prof nem engedte, hogy rohadna le a fejéről az a maradék haja is. Végül mérgesen ültünk vissza helyünkre, Lily meg eltüntette a bájital maradványait és a szétmart üstöt.

Mikor végre kicsengettek kiszáguldottunk a teremből, aztán a gyengélkedő felé vettük az irányt. Amikor odaértünk Remus épp kilépett az ajtón. A balesetnek nyoma sem volt rajta.

-         Jól vagy, Remus? – kérdeztük tőle egyből.

-         Kutya bajom. A Madam azt mondta, hogy csak csekély égési sérülést szereztem, egy perc alatt el is tüntette a sebeket. – nyugtatott meg minket a srác. Potter odament hozzá, és vállon veregette.

-         A lányok fognak a sírba vinni minket, pajti. – mondta szenvedést színlelve. – Bár, ha Lily igent mondana, lehet, túlélném. – vigyorgott Lilyre, aki csak megforgatta a szemét.

-         Hol van Amy? – kérdeztem, miután észrevettem, hogy egy fővel kevesebben vagyunk, mint kellene.

-         Pár perce elment. – mondta Remus. – Nagyon megijedt, meg kéne keresni. – javasolta, mire mindannyian egyetértettünk, és a keresésére indultunk. A tekergők fölfelé mentek, míg mi máshol kezdtük keresni a lányt. Mikor kellő távolságra kerültünk a fiúktól elővettem a tekergők térképét, és keresni kezdtem rajta Amyt. Igyekeztem úgy nézegetni, hogy Lily ne vegye észre, ugyanis ő nem tudott a térképről, így egy kicsit lemaradva tőlük követtem őket. Fél perc alatt meg is találtam a lányt, és gyorsan elsüllyesztettem a pergament a zsebembe.

-         Egy emelettel alattunk van egy mosdóban.  – jelentettem ki, mire Lily csodálkozva nézett rám, Becky viszont arckifejezéséből ítélve, gyorsan kitalálta, hogy honnan szereztem az infót.

-         Honnan tudod? – kérdezte Lily.

-         Onnan, hogy Amy nem szeret lépcsőt mászni, és h valami baja van, akkor általában a mosdókagyló felett akar vigasztalódni. – magyaráztam, de nem hiszem, hogy bevette volna, Becky viszont jót röhögött.

Elindultunk a harmadik emeletre. Az utolsó lépcsőfokról lelépve vettük észre, hogy hömpölygő vízbe léptünk. Lily meg is csúszott, de Becky elkapta, így megúszta a földdel való találkozást, na meg a teljes elázást.

-         Mi a franc ez? – kérdezte meghökkenve Becky.

-         Víz. – válaszolta Lily.

-         Nem mondod?! Kösz, már nem halok meg hülyén.

-         A mosdóból jön – mutattam a kb. öt méterre lévő mosdó ajtajára, ami alól kitartóan áradt kifelé a víz. Egyszerre indultunk el arra. Az immár majdnem tíz centi mély víz kissé megnehezítette a gyors járást, és eláztatta a talárunk alját, ráadásul belecsorgott a cipőnkbe. Még csak pár lépést tettünk meg, amikor egy sikítást hallottunk a mosdóból. Amy sikított.

-         Úristen, mi történik bent? – kérdezte ijedten Lily. Rögtön meg is tudtuk a választ.

Az ajtó kicsapódott, és Amy futott ki rajta lélekszakadva. Az okát is megláttuk, és nem töltött el minket nagy örömmel. A rohanó lány mögött egy csaknem két méteres hullám közeledett felénk rohamosan. A meglepettségtől nem tudtunk reagálni, és mire Amy ideért hozzánk - ami elég hamar volt, a kis távolság révén –, a hullám utolérte, így egyszerre terített be minket. A víztömeg ereje ledöntött minket a lábunkról, aztán pár méterrel hátrébb sodort minket.

Csendesen elterülve a földön köhögtük ki magunkból a vizet. Nagyon hasonlíthattunk egy csapat fekete taláros bőrig ázott mókusra… A hullám már teljesen eltűnt, és a vízszint is csökkeni kezdett. Ránéztem Amyre, és láttam, ahogy a karkötőjében lévő zafír kristályok lassan kialszanak…