8. fejezet - Egy valós legenda

 

"Mert álom a bűn és álom a jóság, de minden álomnál több a valóság."

A hold fényesen világított az égen ezen az éjszakán. Roxmorts falu határában egy domb mögött megmozdult a föld, és az előbukkanó alagútból egy fekete taláros alak mászott ki. Csuklyáját teljesen az arcába húzta, hogy ne ismerje meg senki. Körülnézett, hogy van-e valaki a közelben, majd miután megbizonyosodott róla, hogy egy lélek sem láthatta meg, dehoppanált, és egy pillanat múlva egy előkelő úri ház kapuja előtt ált. Jöttére kitárult a kapu, amin ő habozás nélkül bement. Lépteiből magabiztosság sugárzott, jó párszor járhatott már itt. Egy hatalmas faajtó elé érkezett, amin csak egy kopogtató volt, ami kígyót ábrázolt. Kétszer koppintott vele és alig kellett pár másodpercet várni, kinyílt az ajtó, viszont senki nem volt odabent, aki kinyithatta volna, de úgy tűnt, hogy a jövevény ezen cseppet sem lepődött meg. Egy hatalmas előcsarnokba lépett be, amit pár fáklya halovány fénye világított csak meg. A terem közepén egy hatalmas lépcső vezetett fölfelé, amin a nő sietősen felment. Az emeleten egy hosszú folyosón ment végig, amit szintén fáklyák világítottak meg. A folyosó két oldalán számos ajtó volt, de nem ment be egyikbe sem, hanem a folyosó legvégén lévő díszes ajtó felé tartott. Amint odaért az kitárult előtte, és a nő belépett rajta.
-    Késtél. – szólalt meg az egyedüli személy a teremben. Egy hosszú asztal asztalfőjén ült és még csak nem is nézett a látogatójára. – A gyűlésnek vége.
A nő odament a férfihez és letérdelt előtte.
-    Nehézkes volt a kijutásom, Nagyúr.
-    Ez egyszer megbocsátok. Lenne egy feladatod. – hangja rideg volt, és egy cseppnyi érzelem sem volt benne.
-    Mi lenne az? – állt fel a nő és kezdett el sétálni a teremben.
-    A neve Stratford Willkinson. Lehet, hogy már hallottál róla. A Főnix rendjének a tagja és az auror parancsnokság vezetője.
-    Hol van? – kérdezte unottan. Nem először kaphatott ilyenféle feladatokat. Miután megkapta a szükséges információkat távozott az épületből és a megadott címre hoppanált, azaz London egy sötét utcájába. Megkereste a hármas számú házat, és megállt előtte.
-    Riasztó. – mondta bosszúsan. – Ha megpróbálnám kinyitni az ajtót az egész mocskos banda idecsődülne.
Előhúzta a pálcáját és elmormogott egy varázsigét, aminek következtében fekete köd tört elő a pálcájából, ami körbefonta a kaput. Pár másodper múlva halk sistergés hallatszódott, jelezve, hogy a biztonsági berendezés befuccsolt. A nő könnyedén kinyitotta a kaput, odalépett a ház ajtajához és megcsinálta ugyanezt a műveletet azzal is. Miután végzett belépett a házba és körülnézett.
A betörő benézett minden szobába és mivel a földszinten nem talált senkit a lépcső felé vette az irányt. Fellépdelt az emeletre és belépett a legelső szobába. Egyszerű hálószoba volt, szekrénnyel, asztallal, székkel és ággyal – amiben nem aludt senki.
-    Tudtam, hogy egyszer rám küld valakit. – szólalt meg valaki a nő háta mögül, de ő nem ijedt meg. Ugyanúgy állt mozdulatlanul a kezét lazán lógatva.
-    Büszke lehetsz magadra, mert nem is akárkit küldött.
-    Confringo!– kiáltotta hirtelen a férfi.
-    Expulso !–  fordult meg villámgyorsan a nő és támadásba lendült ő is. A két átok egymásba csapódott, és felrobbant. A detonációtól mindketten repültek vagy két métert, az auror a falnak csapódott, viszont a nő talpra esett.
-    Ki vagy te? – kérdezte az auror, miközben feltápászkodott a földről.
-    Talán abban reménykedsz, hogy elmondom? Vagy talán abban, hogy túléled? – nő felkacagott. – Semmi esélyed ellenem. Ha nem tudnád, még egy áldozatom se tudott elmenekülni előlem.
-    Tisztában vagyok vele, de talán most rekordot döntök. Obstructo! – küldte az újabb átkot, de a nő könnyedén kivédte.
-    Ostoba… - mondta megvetőn. – Avada Kedavra! – egy zöld átok csapott ki a pálcájából és a mellkasán találta el az aurort, aki élettelenül rogyott össze. A nő odalépett hozzá, és egy vörös rózsát dobott rá. Sötét vér folyt a holttestről a padlóra. De nem a halott vérzett… hanem a rózsa…
***
Hatalmas diáksereg közeledett a lelátók felé. Szépen sütött a nap, és még egy kis szellő sem volt. Tökéletes idő a kviddicsmeccshez. - gondoltam, miközben bebattyogtam az öltözőbe. Odabent a csapat feszülten várta a mérkőzés kezdetét. A két új hajtó halálsápadtan ült a padon, Becky idegesen tördelte az ujjait, Black viszont lazán nekidőlt a falnak az ütőjével játszadozva. Leültem barátnőm mellé, és bíztatóan rámosolyogtam. Biztos vagyok benne, hogy ezt a meccset megnyerjük.
Potter izgatottan kezdett bele lelkesítő beszédébe, amire a hajtóknak nagy szüksége volt. Mintha az egyik épp hányni készülne…
-    Elérkezett ez az év is. Eddig mindig mi nyertük meg a kviddicskupát, remélem ez most sem lesz másképp. Muszáj győznünk, hiszen nekem ez az utolsó évem itt.
-    Ó, pajtás, még a végén elérzékenyülök. – kezdett el szipogni Black, mire Potter lendületből fejbe csapta. Az egész öltöző zengett a nevetéstől. Jól tudja oldani a feszültséget ez a két idióta.
Potter ránézett az órájára, és így szólt:
-    Itt az idő, hajrá fiúk, lányok!
Magabiztosan vonult ki az egész csapat az öltözőből. Potter ért hozzá, hogy kell valakit magabiztossá tenni. Odakint orkánként tombolt a tömeg. A hollóhátas Xenophilius Lovegood kommentálta az eseményeket.
-    A pályán a hollóhát csapata: Wright, Baylish, Benson, Turner, Smith, McDonald és Baddock. A griffendél csapata: Potter, Bennett, Hill, Benns, Drake, Black és Wood.
Madam Hooch a bíró megkérte a két csapatkapitányt, hogy fogjanak kezet. Mikor ez megtörtént belefújt a sípjába, és mindenki a magasba emelkedett. Megkezdődött az év első kviddicsmeccse.
-    A griffendél rögtön megszerezte a kvaffot, Bennett megállíthatatlanul süvít a karikák felé, és… de szép védés! Baylish-nél a kvaff…
Odanéztem, és láttam, amint Becky dühösen a levegőbe bokszol, és Baylish után repül.
Nem sokáig bámészkodhattam, mert megindult egy gurkó Potter felé. Villámgyorsan elindultam arra, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem kap agyrázkódást.
-    A feladatodra figyelj, Drake! – ordította le a fejem.
-    Rendben, főnök! – ejtettem ki gúnyosan a főnök szót. – Te meg gyorsan kapd el azt a kis arany mütyürt!
-    Meglesz, hidd el! – ezzel elrepült.
-    Az állás harminc-tíz a hollóhát javára. – hallatszódott a kommentár. A fenébe, hogy dobtak be három gólt? A karikák felé néztem, Wood elég idegesnek tűnt. Kivédtem pár gurkót, amik mind Beckyt célozták meg. Az ellenfél két terelője csak vele foglalkoztak, őt tartották a legveszélyesebbnek.
A hollóhát őrzője nagyon jó volt, kivédte Becky szinte összes támadását. Barátnőm egyre jobban kezdett bedurvulni. Ráadásul Wood is bénázott, már a negyedik gólt engedte be. Állandóan próbáltunk keresztbe tenni az ellenfél hajtóinak, de a saját csapattársainkra is figyelnünk kellett, nehogy telibe találja őket egy gurkó. Wright, a fogó teljesen rátapadt Potterre, a srác, bár gyorsabb volt a seprűje, szinte mozdulni se tudott tőle. Egyszer meglátta a cikeszt, de Wright elérepült, így elvesztette szem elől.
A gurkókat és Blacket kezdtem keresni a szememmel. Az utóbbit hamar megtaláltam. Ő is észrevett engem, és Baylish felé bökött, aki kvaffal a kezében vészesen közeledett a karikákhoz. Black már küldte is rá az egyik gurkót, ami kilökte a lány kezéből a labdát, viszont azt újra egy hollóhátas szerezte meg, azt hiszem a neve Benson.
-    Merlinre, Black, legalább úgy találd el, hogy a gyengélkedőn kössön ki! – ordibáltam le a nyakáról a fejét, miközben útjára indítottam a másik gurkót. A csaj már épp dobta volna a karikába a kvaffot, amikor a hátán telibe találta a labda, amitől lefordult a seprűről. Vagy öt métert zuhant és keményen belecsapódott a földbe.
-    Így kell ezt! – mosolyodtam el kárörvendően. A hollóhát kapitánya időt kért, így hát leszálltunk a földre. A szerencsétlenül járt lányt már vitték a gyengélkedőre. Nem lehetett súlyos baja, legfeljebb eltört pár csontja.
-    Veszélyes vagy, csajszi. – landolt mellettem Becky.
-    Ja, már én is kezdek félni tőled. – helyeselt Black.
-    Azt jól is teszed!
-    Ez tényleg szép volt, Drake – jött ide a csapatkapitány -, de jó lenne, ha Wrightot is leállítanád. A csaj olyan, mint egy pióca.
-    Ágas, nem bírsz el egy lánnyal? – viccelődött Black, mire Potter tarkón vágta a haverját, és megint kitört a röhögés.
-    És te, Tapi, elbírsz Drake-kel? Hiszen ő is csak egy lány. – vágott vissza.
-    Egy-egy. – szólt közbe Becky.
-    Miért, talán Evans már elment veled randizni?
-    Kettő-egy Black javára. – komplett idióták.
-    Hahó, folytatódik a meccs! – figyelmeztetett minket Benns, az egyik hajtó.
-    Nyerjük meg ezt a meccset! – buzdított minket Potter, miközben a felszálláshoz készülődtünk.
-    Te meg rázd le a csajt! – mondta neki Becky.
A következő húsz percben Becky szerzett harminc, a másik két hajtónk meg tíz-tíz pontot, viszont a kék taláros csapat is harmicat, így az állás hatvan-hatvanra módosult. Potter azóta nem látta meg egyszer sem a cikeszt.
-    A francba, Potter, erősebb pápaszem kell, hogy meglásd a cikeszt? – kiáltottam oda neki, amikor visszaütöttem a feladónak a fogónknak szánt gurkót.
-    Nyugi, van egy tervem! – ebben a pillanatban kilőtt, mint egy rakéta, nyomában Wrighttal. A cikeszt üldözte, amit én akkor sem láttam volna meg, ha az életem múlott volna rajta. Hirtelen a föld felé fordította a seprűjét, és zuhanórepülésbe kezdett. Talált egy galleont a földön, vagy mi? A kiscsaj persze pincsikutyaként követte. Potter az utolsó pillanatban felrántotta a seprűjét, de ezt Wright már nem tudta megtenni, így belecsapódott a kőkemény földbe. Hát persze, Potter nem is látta a cikeszt, csak úgy tett és végrehajtott egy tökéletes Vronszkij-műbukást*. De most a griffendél karikái felé repült és most már én is észrevettem az aranyló kis labdát. Pár pillanat múlva a magasba rántotta a kezét, benne az aranycikesszel.
***
Reggel álmosan lépdeltünk le a klubhelyiségbe. Tegnap bulival ünnepeltük a győzelmet, és habár mi nem ittunk, de Becky kicsit másnapos lett.
Senki sem volt lent, így mi leültünk a szokásos helyünkre. Lily ásított még egyet, Amy lehunyta a szemét, de Becky megbökte, nem hagyta visszaaludni. Én csak álmosan néztem a kandallóban lobogó tüzet, mint általában.
-    Le kéne menni reggelizni. – törte meg a csendet Lily. – Én már éhes vagyok.
-    Jó ötlet. – állt fel Amy, aztán mi is feltápászkodtunk. Ekkor jöttek le a tekergők a lépcsőn.
-    Jó reggelt csajok! – köszöntött minket Potter. Black, Remus és Pettigrew is eldörmögött egy jó reggeltet.
-    Menjünk! – indítványozta a lelépést Lily, de Becky megállított minket.
-    Várjatok! - a hirdetőtábla előtt állt, és elmélyülten tanulmányozta azt. – Párbajszakkör indul hatodikosoknak és hetedikeseknek. Kedden lesz az első, de nem írja, hogy ki tartja. Szerintem Blad tartotta volna, mert ő volt az SVK tanár, de eltűnt. Feliratkozunk? – nézett ránk reménykedve.
-    Én biztos nem! – vágta rá Lily.
-    Oké, de én igen. – jelentette ki, és ráírta a nevét a papírra, aztán rám nézett. Tudtam, hogy bele akar rángatni.
-    Oké… - egyeztem bele, és én is odafirkantottam a nevemet az öve alá. Így összesen… két név volt a papíron.
-    Mi is megyünk, ugye Ágas?
-    Naná, Tapmancs. – ezzel ők is odaírták a nevüket, és Remust is rávették, viszont Pettigrew-t nem, aminek csak örültem. Nagyon nem szimpi ez a gyerek. Végül Lily és Amy is feliratkozott, aztán folytattuk útjunkat a nagyterembe.
-    Rá se tudok nézni a kajára. – motyogta Becky. Próbáltuk rávenni, hogy jöjjön be velünk a nagyterembe reggelizni.
-    Így jár az, aki piával ünnepli a győzelmet. – mosolyogtam kárörvendően. – Méghozzá sok piával. – Barátnőm még mindig másnapos volt, hát még ma milyen lesz. Ugyanis ma van november tizenharmadika, azaz Lily, Becky és az én tizenhetedik szülinapom. Tényleg, Black és Potter nem is köszöntött fel minket. Ez fura…
-    De ha te nem is eszel, legalább kísérj el minket. Csak leülsz, nem kell enned. – győzködte Lily, nem sok sikerrel.
-    Elmegyek a gyengélkedőre, kérek valami löttyöt. Majd jövök. – ezzel elindult az ellenkező irányba, mi meg mentünk reggelizni.
Leültünk a szokásos helyünkre – a legtávolabb a tekergőktől. Épp végeztem a pirítósommal, amikor több száz bagoly repült be a nagyterembe. A szememmel a bátyám nagy fekete baglyát kerestem, de sajnos nem találtam meg. Lily és az ikrek kaptak levelet a szüleiktől, amiben boldog születésnapot kívántak nekik. Én nem kaptam egy levelet sem.
-    Van valami érdekes az újságban? – kérdezte Amy Lilytől, aki a Reggeli Prófétát olvasta.
-    Csak a szokásos. – nézte szomorúan a híreket Lily. – Egyre több a halálfalótámadás, és megint lemészároltak egy mugli családot.
-    Ez borzasztó. – szörnyülködött Amy. Némán hallgattam a beszélgetésüket, és nekiálltam egy palacsintának. Nem akartam már többet enni, de olyan jól nézett ki, és túl közel volt hozzám.
-    Van még valami… az auror parancsnokság vezetőjét,Stratford Willkinsont, tegnap éjszaka meggyilkolták. – olvasta fel Lily a cikket. – A tettes Bleeding Rose volt, a sorozatgyilkos, aki minden áldozatán ott hagy egy vérző rózsát. Nagy valószínűség szerint Tudjukkinek dolgozik bla bla bla… Semmi újat nem írnak róla.
-    Szóval megint megölt valakit. – érkezett vissza Becky és ült le közénk.
-    Igen, és még mindig nem derítettek ki róla semmit. – tette le Lily az újságot.
-    Profi bérgyilkos lehet, mivel egy nyomot sem hagy maga után – gondolkodott el rajta Becky -, és szerintem nő.
-    Miből gondolod? – szálltam most már én is be a beszélgetésbe.
-    A rózsa miatt. Nem nagyon illene egy hapihoz a vörös rózsa.
-    Miről folyik a szó? – Black és Potter jött oda hozzánk.
-    Mit akartok ti már megint?! – förmedt rájuk Lily. – Miért nem boldogítotok mást? – én is ezt kérdezem magamtól már mióta. Black leült elém az asztalra, és ellopta az ÉN palacsintámat! Miért pont az enyémet szemelte ki? Elvettem Lily elől a vastag bűbájtan tankönyvet, és pofán csaptam vele a tolvajt, aki már jóízűen majszolta a kajámat.
-    Hé! – próbálta védeni magát csapásaim elől. – Kell a maradék?
-    Kösz, inkább nem. – fordítottam hátat neki amennyire csak tudtam. Most meg a hajamat birizgálja. Miért nem hagy nyugtot nekem?!
-    Bleeding Rose megint lecsapott. – hagyta figyelmen kívül Becky a harcomat Blackkel. Szép kis barátnő.
-    Ja, a rózsás gyilkos. – bólogatott Potter. – Én is láttam a Prófétában.
-    Szerintem sose derítik ki hogy ki az. – mondta Black. – Jól csinálja a „dolgát” a csaj, az aurorok meg túl bénák. – jelentette ki a véleményét. Most kivételesen egyetértettem vele.
-    Elmegyek a könyvtárba. – álltam fel hirtelen az asztaltól.
-    Már megint? – kérdezte Becky. – Mi a fenét csinálsz te állandóan a könyvtárba?
-    Talán olvasok? – gúnyolódtam, aztán elindultam a poros polcok közé.
Amióta megláttam a büntetőmunkán a trófeateremben Tom Denem nevét a szüleim mellett, próbálok megtudni róla minél többet, eredménytelenül. Csak annyit találtam róla, amit eddig is tudtam. Iskolaelső, prefektus, stréber. Nem lehetett valami izgalmas srác. Viszont még mindig azzal a reménnyel kutattam a poros könyvek között, hogy többet megtudok a szüleimről. Olyan rossz, hogy nem ismerhettem meg őket, és ezt muszáj megbosszulnom.
Megakadt a tekintetem egy könyv címén. Roxforti legendák. Ez érdekesnek hangzik. Nézzük, milyen legendák keringenek a suliról.
Levettem a vaskos könyvet a polcról, és belelapoztam. Végignéztem a tartalomjegyzéket, de ennél azért érdekesebbre számítottam. Várjunk csak… Mardekár Malazár titkos kamrája…
-    Szia, cica! – szólalt meg valaki a hátam mögött.
-    Viszlát, Lestrange! – próbáltam elküldeni Rabastan Lestrange-et. Mióta először meglátott, azóta próbál felszedni. Általában elküldöm a picsába, de még nem fogta fel, hogy nem érdeklem.
-    Mardekár kamrája? – nézett át a könyvre a vállam felett. – Érdekel a Titkok kamrája?
-    Épp menni készültem, szóval… - tettem vissza a polcra a könyvet, és elindultam a könyvtár kijárata felé.
-    Akarod, hogy meséljek neked a kamráról? – megálltam, és megfontoltam az ajánlatát. Tényleg kíváncsi voltam rá.
-    Nem hiszem, hogy tudsz többet mondani, mint ami a könyvben van. – hárítottam el, és már indultam ki a könyvtárból.
-    35 évvel ezelőtt valaki kinyitotta! – kiáltott utánam.
-    Mi van? – fordultam vissza. – Azt hittem, ez csak egy legenda. – visszamentem Rabastanhoz, és vártam, hogy folytassa.
-    Addig mindenki ezt hitte. – fogott bele. – Sok évvel ezelőtt Mardekár, Griffendél, Hollóhát és Hugrabug együtt alapította a Roxfortot. Mardekár azt akarta, hogy csak tiszta vérű mágusok tanulhassanak itt, de ez nem így lett, ezért elhagyta a sulit. De hagyott itt valamit. Állítólag csinált egy titkos kamrát, amiben elrejtett egy szörnyet, abból a célból, hogy megtisztítassa vele a sulit a mugliivadékoktól.
-    Hol van ez a kamra? – érdeklődtem.
-    Sokan keresték már eddig, de még senki se bukkant rá. Azt írja a legenda, hogy csak Mardekár Malazár leszármazottja tudja kinyitni, és csak ő tud parancsolni a szörnynek. – ez kezdett nagyon érdekes lenni.
-    Ki nyitotta ki?
-    Fogalmam sincs. – vonta meg a vállát. -  Titokban tartották.
-    Kösz az infót. – vetettem neki oda, aztán kisiettem a könyvtárból. Nagyon sok hasznos dolgot megtudtam. 1942-ben nyitották ki azt a kamrát, és akkor kaptak a szüleim is „Önzetlenül az iskoláért” díjat. Lehet, hogy ők találták meg a tettest, vagy kinyírták a szörnyet, vagy nem tudom.
Miközben a folyosókon sétálgattam elmélyülten gondolkodtam a dolgon, hátha kitalálok valamit, amivel folytathatom a nyomozást. Félúton a griffendél klubhelyiséghez vezető úton járhattam, amikor belefutottam a lányokba. Épp a nagyterembe mentek enni. Elmúlt már dél, és a kaja szó hallatán megkordult a gyomrom is, tehát csatlakoztam hozzájuk
Ebédhez vezető úton a ruháink részleteit tárgyaltuk, amit ma este veszünk majd fel a szülinapi bulinkra.
-    A tiétek milyen színű? – kérdezte tőlünk Becky.
-    Zöld. – válaszolt Lily.
-    Az enyém kék. – mondta Amy.
-    Fekete.
-    Kit gyászolsz, Becky?
Közben majdnem megérkeztünk a Nagyteremhez, a bejárati csarnokba vezető lépcsőn indultunk el lefele.
-    Cathy! – hallottuk a kiáltást, mire odafordultunk és megláttuk a közeledő Blacket. – Sziasztok, csajok. – biccentett a barátnőimnek. – Ugye az enyém lesz a hölgy első tánca este? – vetette be sármos mosolyát, ami rám nem volt hatással. Illetve mégis volt. Még dühösebb lettem.
-    Álmodik a nyomor. Keress már más hülyét és hányszor mondjam még el, hogy ne szólíts Cathynek! – förmedtem rá.
-    De édesem, csak egy táncot!
-    Nem vagyok az édesed te öntelt, fafejű, felfuvalkodott, önző, egoista barom! – ordítottam, és nagyon közel voltam ahhoz, hogy leátkozzam a hülye nyakáról a hülye fejét. Dühösen elindultam lefelé a lépcsőn és célba vettem a Nagytermet. Ekkor megláttam egy régen látott ismerős arcot a diákok tömegében…